UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Mikor még földjeinket nem sajátította ki a „népi hatalom” (itt persze a kollektivizálásra célzok), nagyszüleim felvittek a Palájra, ahol akkoriban jó félhektárnyi kaszálójuk volt, s ott évente kétszer, ritkábban háromszor „szénát csináltak”.
Azon gondolkodom, / mi légyen mára a menü: / lassú tűzön párolt, / sanda félrepillantás, / kevés rejtett mosollyal megspékelve?
Van olyan vélekedés, hogy a fertőzés első jeleként szaglásunk bemondja az unalmast, mely példát rögtön ízlelőbimbóink is követik. E felfedezés alapján ültettem gyakorlatba személyre szabott találmányomat, a szaglótesztet.
Nálunk, Csángóföldön, úgy tartották: senki sem lehet annyira szegény, hogy erre az étekre ne futná neki. Nagyanyám mindig a kétliteres piros-fehérbabos fazakában főzte, mert kettőnknek nem kellett ennél több (néha el sem fogyott).
S aztán nézze csak ezt a csokoládékrémet! Hol vannak belőle a citrátok meg a szorbátok?
Itt van ez a vadiúj, plafonig felszerelt konyha. Ám mindez fabatkát sem ér, ha nincs kéznél egy belevaló szakács.