UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Mély, alig leküzdhető vonzalom élt, él bennem a finom fajansz iránt – főleg az angol vonz, de a francia és a német is. Az egyik falakkal lehatárolt „boltban” sok minden más mellett angol fajansz étkészleteket is árultak: egy-egy dobozban négyszemélyes készlet volt, fehér alapon kék szegélymintával: mélytányér, lapostányér, desszerttányér, meg csésze, aljjal.
A kinyitott üvegből isteni illat áradt, szinte megszédültem tőle: nem kolbász volt benne, hanem kis füstöltcsülök-kockák.
A lányom kiskorában egy darabig mindent úgy evett meg, hogy kanalanként pár csepp citromot tettem rá. A nagyobbik unokám, ha választhatott az asztalon lévő csokoládé és a cékla között, akkor a céklát választotta.
Te kitűnően főzöl, tudsz-e rántott borjúmájat és sárgarépa-főzeléket csinálni? Persze, feleltem, hát egyik se egy bonyolult dolog. Mondtam, és hittem is. Szóval, hogy gyerekkorában evett ilyet, a mamája szokta volt készíteni, nagyon-nagyon szerette, csinálnék-e egyszer nekik, neki és az élettársának. Persze, boldogan.
Egy este barátokkal vacsoráztunk náluk, Á. a vargabélest az első fogás után frissen sütötte. Mire kimentem utána a konyhába – hogy egy kicsit kettesben is beszélgessünk –, a vargabéles már szépen felépítve a tepsiben várta, hogy a sütőbe tegyék.
Szegény gyerekem a sóska kóstolása nélkül nőtt volna fel, ha nincs nekünk Margit néni – de volt.
Túrós csuszát étteremben ettem később, már jócskán felnőttkoromban – kíváncsiságból rendeltem, mert annyit emlegették –, és azt a „langyos tésztára kevés hideg túrót morzsolunk” ételt köszöntem szépen, nem kértem többet. Aztán egy este…
Álltunk a konyhában, kinek-kinek a kezében a tányér. Péter villáján az első falat még úton volt a szája felé, mikor megszólalt, és azt kérdezte: Tudod, mi a baja a te kocsonyádnak?
A túrógombócot a lányom is, a papája is nagyon szerette, épp csak tőlem nem kaptak soha. Arra már nem emlékszem, hogy megpróbáltam-e és nem sikerült, vagy próbálkozás nélkül valamiért azt gondoltam, hogy túrógombócot csinálni nagyon nehéz és bonyolult dolog. Mindenesetre a túrógombóc a hiányosságaim hosszú listáján szerepelt. Mígnem egyszer…
Az először érkező vendég megtorpant, és azt mondta: fokhagymás ételt nem eszem. Innen nekem szakad a film, az est hátralévő részére nem emlékszem, arra se, mit evett végül, és egyáltalán, hogyan zajlott az egész vendégség.
Anyósom a hagymára azt mondta: pont kétszer annyit, mint amennyit gondolnál. Rosszul tettem, hogy nem hittem neki, de mikor először csináltam, abszurdnak tűnt, hogy két, azaz két egész libamellhez majdnem egy kiló hagymát vágjak össze. Pedig annyi kell, igaza volt.
Nagyon kevés ételről tudnám megmondani, hogy mikor készítettem először, és hogy kinek. Annyira kevésről, hogy egész pontosan csak egyről – a diókrémes-meggyes charlotte-ról.