UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Brassóban születtem és nevelkedtem, rokonaim a Székelyföldön laktak – úgyhogy számomra Magyarország a Kossuth rádió volt hosszú ideig, meg ha valakihez látogatók érkeztek, akkor a Pick szalámi és az ötputtonyos Tokaji, piros-fehér-zöld szalaggal a nyakán.
Övikben a modern könyvtáron és a kikötőn kívül nem sok megcsodálni való van, viszont gazdag a vidéke turisztikai látnivalókban. Feltűnt nekem, hogy a várostól cirka ötven kilométerre létezik egy jávorszarvasfarm, ahol még a látogatók is fejhetnek jávorszarvasteheneket.
A park mellett emeletes ház, lent mintha múzeummal összekötött árusítás lenne a helyi kézműves tárgyakból, az emelet viszont büfé. Böngészem a menüt, s hát mintha áram rázna meg: hód-szendvicset kínálnak, elfogadható áron.
Úgy tudtam, a svéd „tång” szó (harapó)fogót jelent. Kissé meglepődtem, amikor az ikrák mellett találtam meg a kellemes külsejű üvegcsét, valami fekete színű, kaviárra emlékeztető ételfélével.
Az év végi időszak vadászidény Svédországban is, s ha vadászidény, akkor a stockholmi élelmiszerüzletekben megjelenik a jávorszarvas- meg a vaddisznóhús.
Hát, a zellersóval – vagy ahogy mi Erdélyben hívjuk: cellersóval – ugyancsak megleptem a diétás nővért.
Egy kis kiruccanás Grisslehamnba, onnan indulnak a hajók a finnországi, de többnyire svédek által lakott Åland szigetére. Érdekes sztori, történelem, de most a kikötő közelében tudott, halspecialitásokat árusító üzletet keressük fel.
Nyugdíjazásom óta a magánéletünkre szorítkozik a szendvics-dizájn, kirándulásokra visszük magunkkal az esztétikus és gusztusos remekműveket. A minap például kiruccantunk a Kánaánba.
Amikor a vonatról leszálltunk, Szilágyi Zoli az állomás vendéglőjébe invitált. Nem volt megtervezve a restilátogatás, legalábbis részünkről nem, bizonyítja ezt a magunkkal vitt uzsonna is, de nem lehetett kitérni a barátságos meghívás elől.
Szilágyi Varga Zoltán megígérte: ha elérem azt, hogy közöljék a reprót, meghív a kínai vendéglőbe.
Kisebb tasak szárított faeper került a minap a házba. De a faeper számomra a székelyföldi Homoródszentmártont jelenti: nagyapám háza udvarán díszelgett egy terebélyes eperfa.
Most már sajnálom az elmaradt beszélgetéseket. Pedig lehetett volna, mert miután a bivaly hazajött a csordából, s ő megfejte, kiült a háza elé, figyelte, mi történik az utcán, a faluban.