Gyermekkoromban rendszeresen elkísértem Anyut bevásárolni. Ilyenkor sorra jártuk bérházunk tömbjében a közértet, a zöldségest, végül a hentest.

A nyírt gyep négyszögére találomra ráterített kockás plédet – selyem címkéjén a vadnyugati lovasszekérrel – gyermekkoromtól nem hagytam elkallódni. Kétezervalahány októberének késő délutánja volt (úgy teszek, mintha nem tudnám napra pontosan), az a percről percre változó, tünékeny fajta, az áttetsző fénykúpjaival, mely minden tárgyat olyan feltételessé old.

1999 a kedélyhullámzás éve volt. Kéthetente valami okból kisebesedett a nyelvem, majd be is gyógyult. Kéthetente ütötte fel bennem a fejét a kétségbeesés, majd a remény.

A zen titkok egyike – nem állni le a hagymaaprítással a megszokott mennyiség kétszeresénél sem. Nem siettetni, de végigkísérni a fonnyadásukat, az átlényegülést, a szafttá nemesedést, ugyanis ez adja minden hasonló étel testét.

Türelmetlenül húztam magam után a lépcsőn lefelé nagynénémet, aki az automaták gondolatától is irtózott. Leérve először csendben néztem, ahogy a villanyfényben, az üvegfal mögött, várt rám a szendvics.

Ma sem tudom, miért pont cselló volt a gúnyneve a konyhaszolgálatnak. A külső őrség háromórás váltásaihoz képest nem volt megterhelő, ugyanakkor volt benne valami rettenetes kiszámíthatatlanság.