Alföldi László–T. Horváth Éva: Az utolsó vacsora
A Budaörsi Műhely külső helyszínen megtartott utolsó összejövetele nagyon szűk körben, 2002. október elején volt, Fischer Ernő lakásán és műtermében.
UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
A Budaörsi Műhely külső helyszínen megtartott utolsó összejövetele nagyon szűk körben, 2002. október elején volt, Fischer Ernő lakásán és műtermében.
Berlinben már a hetvenes évek közepétől nagyon sokszor voltam sokféle céllal. Hamar felfedeztem a minden sarki imbisznél árusított, erős illatú fehér kolbászkákat.
Egyszer csak megszólalt egy hang a hátam mögött: Na, jöjjön, nézze meg belülről is!
A parasztkrémes talán a legfinomabb – és „ebből kifolyólag” az egyik legegészségtelenebb – étel volt, amire emlékszem.
Erdei szamóca, innen a kertből. Onnan, ahonnan még a disznó vaddisznók nem legelték ki.
Rómában az ismeretlen ételek, ízek, illatok is gyorsan otthonossá váltak, a párizsi kulináris élményektől azonban megdöbbentem, szokatlan állagukkal, aromáikkal nem könnyen barátkoztam.
A vasárnapi ebédet követően leszedjük az asztalt. A házilag készített grillcsirkéből megmaradt, a gyerekek által száraznak minősített mellehúsát a csontról leválasztjuk, apró darabokra vágjuk.
A következő kanál tartalmát meghintáztatom a nyelvháton: huncutul hallgatag, kicsit magát kérető lé; kivárok, aztán csak nagyon lassan engedem a garat felé. Mikor a nyelvgyökhöz ér, úgy érzem, elcsíptem, de már le is siklott a torkomon…
A kilencvenes évek elején voltam középiskolás. Viharos időszak volt ez, de a menza állandóságot adott.
A fatüzeléses kemencében sülő, vékony nápolyi pizzák szédítő illata elől olykor kiültem az általam ismert legélettelibb, legnyüzsgőbb térre – vagy az 1600-ban elevenen elégettetett Giordano Bruno tiszteletére állított szobor lábához, vagy a levesestál alakú Terrina szökőkúthoz.
A quiche valahogy eddig kimaradt az életemből. Így amikor felkérést kaptam, hogy készítsek egyet az Arnolfini Gastro Fesztiválra, nem mondtam azonnal igent, de megígértem, hogy teszek egy kísérletet, aztán meglátjuk.
A zen titkok egyike – nem állni le a hagymaaprítással a megszokott mennyiség kétszeresénél sem. Nem siettetni, de végigkísérni a fonnyadásukat, az átlényegülést, a szafttá nemesedést, ugyanis ez adja minden hasonló étel testét.