Horváth Gábor: Wichmann kocsmája

Elsőként 1991-ben hallottam nővéremtől az akkor már négy éve működő Kazinczy utcai hely létezéséről, ami meglepett, hiszen a közelben laktunk, s naponta mentem el az ajtó előtt úgy, hogy nem tudtam, mi is rejlik mögötte. Akkoriban nem volt még Trip Advisor, Tourist Guide, de még Pesti Est sem, viszont létezett a szájhagyomány, ami – mint kiderült – bőven elegendő volt a Wichmann esetében.

Aki nem tudta, hova kell jönni, az nem jutott be. Sem cégtábla, sem kiírás, sem sörmárkák ingyen reklámlámpásai. Katedrálüveg, és egy gombkilincses ajtó, amely kicsit szorult is, hogy csak a legelhivatottabbaknak engedjen utat, megszűrve a véletlen benyitásokat. Elvétve volt még csak mobiltelefon, így az „itt vagyok, te hol vagy” sem működött, csupán a helyszín pontos meghatározása és a bizalom. Az ajtó előtt dohányzók sokaságára sem lehetett számítani, hiszen akkortájt még mindez bent zajlott, napokra elintézve a ruhatárat. A kocsma tehát a bennfentesekre épített, akiknek a száma viszont egyre szaporodott. Korábban még lehetett Rizikózni is (táblajáték), de egy idő után csak könyök a könyökhöz fértünk el. Este 7 után már nem is nagyon volt szabad asztal. Jellemző a kötetlen és egyedi hangulatra, hogy ilyenkor a pincérek – tetrist játszva – átmozgatták a vendégeket, összeültetve vadidegeneket is. Ezt mi természetesnek vettük, helyi sajátosságként kezeltük, és még büszkék is voltunk rá a barátaink előtt.

Nagyon megosztó hely: volt, aki csak egyszer jött be, aztán soha többet, más visszavágyott. Mi, ez utóbbiak, mint titkos idegenforgalmi látványosságot mutogattuk a Wichmann kocsmáját külföldi vendégeinknek, akik hitetlenkedve konstatálták, hogy ilyen még létezik. A törzsközönség jól ismerte egymást, szenteste 8 után rendre itt gyülekeztünk, vagy épp zártkörű szilvesztereket tartottunk, de hétvégi Lupa-szigeti kiruccanásokra, Tisza-tavi hosszú hétvégékre is többször mentünk együtt.

Ha tagelni kellene a 90-es évek Wichmannját, talán ezeket írnám: rántott húsos szendvics, törzsvendég, István–Gyuri csapos páros, cigifüst, megosztó. Előjönnek persze az olyan apróságok is, mint kutyák a vendégek között, vállalhatatlan mellékhelyiségek, minimalista kialakítás, utánozhatatlan csilis bab, vagy mondjuk a napi főtt étel, amely – a többszörös kenuvilágbajnok Wichmann Tamás aktuális kedve szerint – aznap derült csak ki. Tényleg! Most, hogy visszagondolok, édesség sosem volt…

Annyira része volt a mindennapjainknak a hely, hogy törzsvendég barátaimmal jó ideig itt ünnepeltük a születésnapunkat, amire Tamásnál egyedi ételrendelést lehetett leadni; én mindig töltött dagadót kértem. Visszajáró vendégként mértéktelen toleranciára is számíthattunk. Tipikus helyzet, amikor jócskán záróra után arra eszméltünk, hogy körülöttünk már mindent felmostak, a székek a gyalult asztalokon, István barátom pedig türelmes arccal néz minket a pult mögül…

Ha most nyáron tényleg bezár, mindenképpen szép emlékekkel búcsúzunk a helytől, Tamástól és Marcsitól.


Az illusztráció forrása a Wichmann kocsma honlapja.

Vélemény, hozzászólás?