Mörk Leonóra: A porcelánlány (részlet)

A pincér a promenádra néző teraszra invitált bennünket, hogy zavartalanul gyönyörködhessünk az ahlbecki este legtöbb nézőt vonzó attrakciójában, a naplementében. Már nyitottam volna ki a kezünkbe adott étlapot, ám ekkor teljes harci díszben felbukkant az asztalunknál a hotel igazgatója, Herr Jensen, akivel én összesen egyszer találkoztam, a megérkezésem után egy röpke bemutatkozás erejéig. Kurtán odabiccentett nekem, aztán arcán széles mosollyal rázogatni kezdte Andreas kezét:

– Weström úr, Isten hozta nálunk! Nagy öröm számunkra, hogy az éttermünkben üdvözölhetjük!

Hátradőltem a székemen, és mint fizető néző a teniszjátszmát, érdeklődéssel követtem az előttem kibontakozó small talk jelenetet, amiben nekem nem osztottak szerepet. Hallatlanul szórakoztatónak találom megfigyelni, hogyan alkalmazzák az emberek öntudatlanul a társadalmi érintkezés gesztusait, mintha a Testbeszéd című könyv instrukcióit követnék. Végül az igazgató úr úgy ítélte meg, ennyi udvariaskodás elegendő aznap estére, mert búcsúzkodni kezdett. Jó étvágyat kívánt, majd a pillantásával jelentőségteljesen végigsöpört rajtam, számba véve a frizurámat, a sminkemet, a ruhám kivágását, és hozzáfűzte:

– További szép estét!

Amint a főnököm főnökének sötét öltönye eltűnt az étterembe vezető ajtó mögött, félrehajtottam a fejem és feltettem a kézenfekvő kérdést:

– Minek köszönhetem a megtiszteltetést?

Andreas felnézett az étlapjából, a szemében vidám fények táncoltak.

– Azt hittem, kíváncsi vagy rá, mit beszéltem Schultz asszonnyal! Amúgy pedig ez a hotel műemlék épület, a 19. század elején épült, ha bármit át akarnak alakítani benne, hozzám szoktak fordulni, innen ered az ismeretségünk Jensen úrral.

– Mit mondott? Mit mondott? – türelmetlenkedtem, figyelmen kívül hagyva a második mondatot. Nem hittem volna, hogy ilyen rövid idő alatt sikerül érdemi információt szerezni a kastély lakóiról.

– Mindjárt elmesélem, csak előbb rendeljünk! Arra gondoltam, hogy kérhetnénk egy hal nélküli menüt neked, egy halasat nekem, és amikor kihozzák, minden egyes fogásnál eldönthetnéd, van-e kedved megkóstolni vagy sem. Hátha mégis ízlene, és nem kellene azt színlelned, hogy allergiás vagy a halra!

Az ötletet kedvesnek és kockázatmentesnek, ámbár teljesen értelmetlennek találtam, hiszen ha 34 évig nem sikerült megszeretnem a halat, miért pont most sikerülne, de beleegyeztem. Ennek megfelelően mialatt én kecskesajtot kaptam mindenféle színes répával, ő csőben sült Szent Jakab kagylót mangó chutneyval és salátával. Megtekintettem a tisztára sikált kagylóban feltálalt fogást, aztán megráztam a fejem. Passz.

– Nem baj, akkor próbálkozunk tovább! – jelentette ki vidáman Andreas, és olyan jó étvággyal kebelezte be a kagylóit, hogy egészen megjött hozzá a gusztusom. – Ami Frau Schultzot illeti, jól gondoltam, valóságos kincsestára a múltbeli történeteknek. Még arra is emlékszik, nyolcvan évvel ezelőtt mit mondott a nagymamája, amikor a vendégségbe érkezett lelkészné azzal utasította vissza a további kínálást, hogy már négy fánkot megevett.

– És mit mondott?

– Azt, hogy nem számolta senki, de egyébként öt volt.

Hát ezt nagyon könnyen el tudom képzelni, néha az én nagyim is szólt olyanokat, hogy égnek állt a hajunk szála. Valószínűleg az idős kor egyetlen előnye, hogy az ember őszinte lehet, mert már nem érdekli, mit gondolnak róla mások.

Közben megérkezett a második fogás, nekem articsóka- és krumplivariációk, Andreasnak nyelvhal Noilly Prat mártással, zöld spárgával és Anna-burgonyával. A villáján bátorítóan felém emelt egy gusztusos falatot. Gyanakodva szaglásztam, mint vadászkopó a rókanyomot, de nem volt halszaga, úgyhogy egy életem, egy halálom, kinyitottam a számat, és engedelmesen bekaptam. Nem volt halíze. Pontosabban nem volt olyan poshadt mocsáríze, amit eddig a fejemben a halhoz társítottam, inkább a friss forrásvízre emlékeztetett. Azért gyorsan leöblítettem egy kis borral.

– Nos?

– Nem rossz – ismertem be –, de azért inkább maradok az articsókánál! És a kastély lakói?

– Ugyanez a fánkos nagymama mesélte neki, hogy a Nagy Háború után, ahogy ő nevezte, néhány évig egy magányos férfi lakott az udvarházban. Nem helybeli volt, valamelyik nagyvárosból érkezett, hadirokkantként, egy szolga jött vele, az gondoskodott róla. Sosem járt ki a faluba, csak az erdőbe sétálni, és a gyerekek, ha véletlenül meglátták, visítva menekültek, annyira féltek tőle. Frau Schultz a nevére már nem emlékezett, csak arra, hogy a nagymama szerint a templom körüli temetőben temették el.

A langyos este ellenére összeborzongtam. Eszembe jutott Évike a Küzdelmes évekből, akinek elesett a fronton a vőlegénye, és eszembe jutott Julika, az üknagymamám, az emlékkönyv tulajdonosa, aki nem egy könyv lapjain, hanem a valóságban élte végig a Nagy Háborút. Vajon ő is elveszített valakit?

– Lehozom az emlékkönyvet – toltam hátra a székemet.

Mire visszaértem, Andreas előtt már ott gőzölgött a bélszín Rossini-módra, szarvasgombával és zellerpürével, az én tányéromon a fürj vad brokkolival és málnás lencsével. Alkonyodott, a pincér meggyújtotta az asztalunkon a gyertyákat.

– Lemaradtam valamiről? Esetleg egy kis halról?

– Ezután már csak a desszert jön – nyugtatott meg Andreas. – De már kitaláltam, legközelebb mit próbálunk ki. A homárt!

– Alig várom! – morogtam magam elé, pedig valójában hálás voltam neki, amiért ennyit törődik velem, és büszke magamra, hogy íme, életemben először mégiscsak megkóstoltam a halat. Ahogy elvitték a fürjem maradékát, kinyitottam Julika emlékkönyvét, megkerestem benne az udvarház rajzát, és odatoltam elé.

– Ez tényleg a vízi kastély – állapította meg. – Akárki is rajzolta, tudott rajzolni!

Kíváncsian közelebb tartotta a könyvet a gyertyához, hogy jobban lássa, forgatta jobbra-balra, már attól tartottam, mindjárt lángra kap a papír, aztán megszólalt:

– Van itt egy szignó! H., és ha jól látom F. Vagy P.? Igen, azt hiszem, H. P.

– Harry Potter? – kockáztattam meg. Érdekes, eddig nem vettem észre, de így, hogy megmutatta, valóban én is láttam a jobb alsó sarokban megbúvó két kicsi betűt.

– Hacsak ő nem! – Még egy pillantást vetett a rajzra, aztán becsukta a könyvet és visszaadta. – Ha Frau Schultz szerint a titokzatos lakó az első világháború után élt a kastélyban, akkor valószínűleg érdemes lenne belenézni a katonaládába, amit a padláson találtam. Azt hiszem, még sosem nyitottam ki.

A pincér halkan letette elénk a desszertet, pezsgőzselét erdei gyümölcsökkel és ribizliszorbét. A lemenő nap előbb aranyszínűre, narancssárgára, majd bíborvörösre változott, aztán a szemünk előtt merült el a tengerben. A messzeségben összeért a víz és az ég, én pedig úgy éreztem, a világ végtelen, és számtalan lehetőséget rejt.

A közölt szöveg részlet Mörk Leonóra A porcelánlány című új kötetéből (Jaffa Kiadó, 2018). A belső illusztrációk a regény helyszínein készültek: az egyik a Junge, die Bäckerei pékségben Stralsundban, a másik az észak-németországi Mellenthin vízikastélyának kávézójában.