Halmai Zoltán: Közösen főzni jó

Szombat, a piknik napja. Szigetszentmiklósi Kisduna-part, tíz óra körül. A kutyások már elmentek, a jégkrémesek még nem jöttek, a horgászok hosszú méla lesben. A Halászkert felől egy bogrács közeleg. Persze nem egyedül, állvány, palack meg egy alak, aki mindezt cipeli. Mikor észrevesszük, a két kézből négy lesz – éppen elég, később nyolc is kevés lesz.

Aztán jönnek krumplik hordóban, uborkák vödörben, virslik, kolbászok (békön!), hagyma, fűszerek nagy számban. És egy óriási fakanál. A személyleírás alapján ebből paprikás krumpli lesz. Az aprítás is közös munka volt; ki korán kelt, annak. Összeáll a cájg, hagyma, zsiradék, irány a bogrács! Közben gyűlik a csapat, sörpadok, sátor, miegymás. Már forr, lehet kóstolni. Jó lesz…

Mindenki tesz hozzá valamit, ki egy marék krumplit dob bele, ki sózza, borsozza sokadszor, van, aki egy rossz viccet tesz hozzá, de az is kell bele. Délre ígértük, fél kettő lassan, lehet sorakozni tányérral, kanállal. Aztán az ilyenkor szokásos szuszogós csend, egy-egy „az uborkát honnan vettétek?” típusú kérdéssel lazítva.

Belenézek a bográcsba, kábé a fele fogyott el. Aztán megy tovább a piknik, zene, fotók, társasjáték, adomázás. Kéne még egy kis repeta – aztán még egy falat… Belenézek a bográcsba, az étel lelke még ott köröz ugyan, de a teste már más testekbe költözött…