Hegyi Zoltán Imre: Interjú a festővel (Vincent van Gogh: Éjjeli kávézó)

Nem tehetek róla, hogy látom a szelet.
Igen. Jól hallottad. látom a levegőt.
De nemcsak azt. Látom, ahogy a
csillagok fényét emeli, fojtja.
A levegő körülöttünk: lélek.
Önálló akarata van. És lelket
lélegezni örvény. Nemcsak a
virágportól teliömlő áprilisban
amikor te is láthatnád a levegőt.
Azt hiszem, senki se vak rá.
Ha például kijönnél hajnalban és
csendben végignéznéd, ahogy
felállítom a festőállványom…

Igen. Ez a sárga. igen. Ez az aranylás
a lélek. Gázlámpák libegő lobogása
amikor valami nem szűnő felömlés
aranyosra stimulálja. Látod, ahogy a
vendégek nem éreznek belőle…
ahogy semmit nem éreznek belőle?
Vagy benne vagy a sárgában, vagy
kívül állsz, és lefested. Megállsz
itt, Arlesban a Forum téren, az
északkeleti sarkában, balra tőled
a Rue de Palais, ide szuszakolja
magát a Madeleine tornya a vásznadra,
de te megragadhatod az aranyat,
amit a hívek se. Amit rajtam
és rajtad kívül senki. Sohasem.

Igen. Maupassant. biztosan jönnek
majd az okosok, hogy irodalmat
festettem és nem a ragyogó arany
belélegezhető látványát. Vagy
Anquetil… tudod mit? Mostanában
tényleg divat, hogy egymásra,
egymás meglátásaira festünk. De
látod, ugye? Ez itt egy vászon
a festőállványon és ecset a kezemben –
én ecsettel vászonra festek és
nem szavakkal szavakra. Megtartják-e
a szavak a látványt? A szavak
azok csak szavak. Nézd ezt a sárgát…

Igen. Ez a kép rossz. Csak egy
dohányfüstös, abszintba mosdatott
és éjszakába kifújt lélegzet.
De nem a kép jó, úgysem, hanem az
arany íze. Amit csak egy újabb
feketével mosol ki a szádból –
látod: nem jó a túlnan örömeit
ennyire nyersen szopogatni. Igen,
két kockacukorral, tej nélkül,
feketén, mint a megragadhatatlan
szívdobogásba szüremlő rémület.
Jeannak mondd meg, ha eladtam
ezt a képet, tényleg fizetek.

Vincent van Gogh Éjjeli kávézó (Cafe Terrace at Night) című, 1888-as keltezésű festménye ma Otterlóban, a Kröller-Müller Múzeum gyűjteményében található | Kép forrása: Wikipédia