Gulyás Dénes: Száraz vörösre hangolva
Szomorú pillanatok, amikor az ember a kertben végzett napi tennivalók után – melyeket bármennyire is könnyűnek vélhetnek sokan, mégis fárasztóak – megfürdik, tiszta ruhát húz, leballag a pincébe, hogy a borhűtőből elővegye kedvenc vörösborát, melyet a vacsora mellé fogyasztani szándékozik, s szomorúan tapasztalja, hogy bizony már egyetlen palack sincs a megszokott pincészetből, évjáratból származó nedűből. Vannak viszont nem megszokottak.
Óvatosan és bizonyos fenntartással nyúltam a nem megszokotthoz, egy 10 éves, aranyérmes Chateau Champ de la Grave után, melyet pár éve tartogatok, hogy jeles napokon, díszes ünnepeken fogyasszam el. A mai kerti munka azonban, mely az őszre, télre való felkészülés és a garázs kitakarításának jegyében telt, a jeles ünnepeken való borfogyasztásról alkotott véleményemet fenekestül felforgatta. Miért is kellene nekem jeles napokra várnom, amikor a gyönyörű ősz, a még gyönyörűbb kertem, az izomfeszítő munka önmagában ünnep. Leemeltem hát ezt a francia vöröset, hogy a vékonyra, szinte átlátszóra szeletelt bressaola, prosciutto di Parma, illetve a kissé vastagabbra vágott mozzarella-pomodoro-basilico mellett örömömet leljem benne.
Talán vitára adhat okot, hogy a sonka és a mozzarella mellé illik-e vöröset inni. Mert hogy a bressaola mellé talán illik, mivel az marhából készül, rendben van talán. No de a pármai sonka és a mozzarella…? Nem baj! Ha nem illik, hát nem vagyok illemtudó. Fogyasztottam. És nem bántam meg. Igaz ugyan, hogy semmivel nem jobb bor a Chateau Champ de la Grave, mint a jobb villányi, szekszárdi, egri – a közép kategóriánál feljebb várakozó fajták és borászok vörösei –, mégis örömöt okozott, elsősorban az, hogy ott vannak nagyszerű honi borászaink a bortérképen, nem is akármilyen elegáns poszton, mely bizony sokszor jobb borokat jelez, mint a híres francia vagy olasz termelőké.
Lassan, apró kortyokkal mélyülök el a Chateau Champ de la Grave örömeiben. Húsz perc is elmúlik, mire már csak az üres pohár belsejének mélyvöröses árnyalatában és illatában gyönyörködhetek. Megállom, hogy töltsek még. Napi két pipa is dukál. A második ilyenkor este, a könnyű vacsora után.
Villan a gyufa lángja, s innen-onnan villannak a vörösboros emlékek is. Az egyik Argentínából, Buenos Aires egyik nagyszerű étterméből, ahol a Teatro Colónban abszolvált előadás után ülünk. Utcára néző kirakat vagy ablak – de inkább fal, mert a menyezettől az utca kövéig ér –, mögötte, már az étteremben, hatalmas kupac parázs, mellette egy egész marha, nyúzva, konyhakészen, kifeszítve két acél oszlopra, kissé ferdén a parázskupac fölé döntve, fölötte egy hatalmas kürtő, amin keresztül a füst és az egyéb, nem az asztalra kívánkozó illatok távoznak. Az egész szertartás, mint egy látványkonyha, az utcáról megtekinthető.
Félkörben az asztalok, kellő távolságra a parázskupactól, körülötte rohangáló pincérek, fennhangon kiabáló vendégek. A kiabálás tárgya, hogy szegény marhából, aki talán tegnap még a pampákon legelészett, melyik részt kérik. Beálltunk a kiabálók közé, és a pofahúsától a tőgyéig apró adagokban végigettük a jószágot. Mint eddig ismeretlen fogás, nekem a legjobban – és most őszintén feltárom a titkot, ne tessenek elborzadni – a sült marhabél és tőgy ízlett. No persze az alig átsült, kívül szinte ropogósra pirított, belül inkább „véreskés” bélszín, hátszín sem került le ettől a kedvenceim listájáról. No és a tucatnyi ilyen-olyan szósz, parázson sült krumpli, ropogós kenyérsarka sem. No de mindezt csak a vörös miatt. Argentin marhához, argentin bor dukál – gondoltam. Rajta, és már cuppant is a dugó a palack szájáról. Aztán cuppant még egy palack, meg még egy.
Mielőtt azt gondolná a kedves olvasó, hogy mindezt én ittam meg, sietek megjegyezni, hogy nyolcan voltunk. A szegény marhával nyolcan nem tudtunk végezni, bár törekedtünk rá, s bizonyos perspektívát jelentett a – talán Amerikából importált – „dogi bag” szisztéma, amelyről mindenki tudja, hogy nem a kutya kapja meg másnap, hanem a gazda. No de az argentin vörös, amely a pincér és a helyi kollégák szerint is a világ és minden idők legjobb vöröse, hát…, hogy is írjam, bizony nem ütötte meg azt a mértéket, mint akár a közepes villányi, egri, szekszárdi vörösök. Nem is beszélve a fenti vidékek csúcsborairól.
Elmúltak az idők, amikor előadás után elmentünk vacsorázni, s a vidám este fölött érzett örömünkben olyan borokat is díjaztunk, melyeket ma már inkább elkerülnénk. Emlékszem arra a szekszárdi kékfrankosra, még az 1980-as évek derekáról, amit érdeklődve nyitottunk ki, mert parafa dugó zárta a literes palackot (igaz, talán csak 2 centi hosszú), meg az egri bikavérre, melyekből a megjelölt vidékeken biztosan nem teremhetett annyi szőlő, amennyi palackot forgalmaztak. És hol volt még az a törvény, amely előírja, hogy a bikavérbe melyik borból mennyit kell házasítani, hogy bikavér lehessen? Kihúztuk a szekszárdi kékfrankos palackjából a dugócskát, ami rendre elporladt, mert parafa zúzalékból készítették. Kitöltöttük a poharakba, majd pár korty után azt mondtuk egymás között összekacsintva, hogy hú de jó, s a borból több mint alaposan kilógó savak összehúzták még a szemöldökünket is.
Jócskán elkanyarodtam pincém borhűtőjétől, mintegy 15 ezer kilométert, és vissza, hogy kimondjam: inkább Villány, Eger és Szekszárd gyönyörű boraiért érdemes 15 ezer kilométert utazni. De csak a gyönyörű borokért!
Illusztráció: Pixabay.
