Szentmiklósi Tamás: Lisszabon, Lisszabon te csodás!

Bárhol fordulok meg a világban, első dolgom, hogy keressek egy nyugodt helyet, ahová befészkelem magam, ahol kedvemre írogathatok, kávézhatok, vagy éppenséggel borozgathatok. Nincs ez másképp itt, Lisszabonban sem.

Ébredezem, a korai fények kicsalogatnak az ágyból, belebújok a padlón heverő göncökbe, a sokadik próbálkozásra sikerül befűzni a cipőm, majd kábán lebotorkálok a falépcsőn, szerencsére van korlát, amibe kapaszkodhatok, különben rossz vége lenne a kissé meggondolatlannak és könnyelműnek tűnő vállalkozásnak.

Amint kidugom az orrom az utcára és beszippantom az arcomba tóduló friss levegőt, a szemközti árkádok alól langaléta, színes bőrű figura indul meg felém. Álmélkodva figyelem, ahogy közeledik, úgy sompolyog, akár a zsákmányt szimatoló párduc, a hosszú végtagok mintha lassú zene ritmusára mozognának, és csak jön, jön, imbolyogva, puha léptekkel, de feltartóztathatatlanul. Jaj, ne! Hát itt is?! Már csak néhány méterre van tőlem. Látom, hogy kopasz az égimeszelő, és mosolyogva villantja ki hófehér fogsorát. Persze, hogy hajléktalan, az agyontaposott sportcipő és a koszfoltos tréningruha beszédes. Mehetek én akárhová, ezek a szerzetek mindig megtalálnak!

Egy kicsit meg is riadok, rajtunk kívül lélek sincs a szűk utcában, mi van, ha… De már nincs idő a további töprengésre, a magas fickó az orrom előtt hajladozik, vagy két fejjel magasabbnak teremtette a Gondviselő, mint engem, érzem is a helyzet fonákságát: egy óriás kéreget a törpétől. Mert, naná, hogy pénz kell a lelkemnek, hát nem látszik rajtam, hogy csóró vagyok? Azért nem térek ki, elkezdünk beszélgetni, és az egyik csodálkozásból a másikba esem. Bizalmatlanságom egy csapásra elmúlik. Budapesten megszoktam, hogy a hajléktalanok többnyire haragszanak a világra, bőven van is rá okuk, ez a fickó azonban olyan derűs, hogy megirigylem érte. És intelligens! Folyékonyan beszél angolul és németül, Münchenben végzett egyetemet, de aztán valahogy lecsúszott, az utcán kötött ki. Nem firtatom, hogy mi történt vele, érződik, hogy nem akaródzik mesélnie róla. Tíz perc múltán abban maradunk, hogy mivel engem nem vet fel a pénz, adok neki egy eurót, aztán ki-ki menjen a dolgára. Búcsúzóul kezet rázunk, jóságosan megveregeti a vállam, és táncos léptekkel távozik látókörömből. A sarokig nézek utána, és érzem, hogy egy életre meg fogom jegyezni az emlékét.

Könnyű szívvel haladok tovább, és néhány méternyire megtalálom, amit kerestem: puritán, „harmadosztályú” hely, afféle kávézó, kocsma és étterem egy fedél alatt. Egyszerű faburkolat, egyszerű asztalok, szerényen öltözött pincérek és vendégek, turista egy szál se, halk fado zene – és elképesztően finom kávé. Mi kell még? Három csészével iszom az Afrika illatát orromba varázsló nedűből, aztán továbbállok, de rég eldöntöttem magamban, hogy ha törik, ha szakad, délután visszatérek.

Így is történt, bár a délutánból kora este lett, mivel kedves Lisszabon fittyet hányt az én időbeosztásomra, s a maga szemérmes módján annyi mindent mutatott meg magából, hogy, hála a sorsnak, megfeledkeztem az időről.

Csapzottan, elpilledve üldögélek a helyiségben, az apró kancsóból vörösbort töltök, ízlelgetem, nem nyelem le egyből, a számban tartogatom, mert selymes és tüzes egyszerre, és boldog vagyok, hogy itt lehetek. Félház van, az ebédidőnek rég vége, az esti poharazgatások ideje odébb van. Olvasgatok, írogatok, amikor nyílik az ajtó, és furcsa pár lép be. Egy fiatal lány és egy aggastyán. Nemcsak látom őket, az orrom is jelzi, hogy bejöttek. A lány, lehet vagy húszéves, akin pecsétes katonadzseki van, s a nézése elárulja, hogy keménydrogos, karon fogva vezeti az öreget. A madárcsontú vénember fogatlan, motyogva beszél, talán azt sem tudja, hol van. Mérget vennék rá, hogy ők is hajléktalanok, akárcsak a korareggeli égimeszelő. A furcsa páros beljebb merészkedik. Forgatom a fejem, hogy vajon mi kerekedik ki ebből. Mikor áll fel egy vendég, hogy ez mégiscsak sok, ő nem azért…

Ámde, mi történik? Az egyik pincér, ahogy megpillantja a duót, odalép hozzájuk, sustorognak egy darabig, majd a pincér int nekik, hogy üljenek le a sarokban, és eltűnik a lengőajtós konyhában. Nem tudom folytatni az írást, az élet azért fontosabb, le sem veszem róluk a szemem. És mit látok? A pincér visszajön tányérral a kezében, a tányéron jól megrakott szendvics, amit a furcsa páros asztalára helyez. A homályos tekintetű lány magához húzza a tányért, „katonákat” csippent le, s a darabkákat egyenként dugja a fogatlan bácsi szájába. Az öreg cuppog, sárgásszürke arcán kisimulnak a vonások, s még a lány arca is felderül. Közben a „fado” szól tovább, a vendégek, mintha mi sem történt volna, kortyolgatnak, egyik szavukat a másikba öltik, egymással vannak elfoglalva.

Csak nekem keseredik meg a szám íze. Budapest jár a fejemben.

Illusztráció: Pixabay.