UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Múltból eltett finomságok
Piszmogtam, kevergettem, kotorgattam, / otthagytam a kelkáposzta-főzelék nagyját, / nagyi dühösen felkapja, eltakarítja, / aztán az előszoba közepén felvetett fejjel rákezd: / „Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát…”
Akármilyen ügyes vagyok, a bukaresti vineta-ízt nem tudom elővarázsolni.
Az ebéd csorba levessel kezdődött, csak utána jött a csoda. Egy hatalmas tálon ott nyújtózott előttünk csodálatunk tárgya, a kecskegida.
Egészen pontosan emlékszem az első kávéra, amit ittam. Az első „igazi” kávéra.
Emlékezetem kimeríthetetlen tárházából, a múltból egy csokornyi zöld növény int felém: jellegzetes fanyar illatát is szinte érzem. Kapor.
Tizenévesen fittyet hánysz holmi szabályokra, pláne, ha fülig szerelmes vagy.
Úgy röppent el / az életemből / az első tizenkilenc / otthoni, pécsi év, / hogy egyszer se / láttam nyílni-csukódni / a Nádor Szálló éttermének // mesébe illő, vaskeretes / üveggömbhéj-kupoláját.
Több évtizede már, de még ma is úgy idézik fel a nővérek azt a régi nyarat, mikor Sándor brassóit főzött a vendégeknek.
Folyton versengtünk. A görögdinnyét illetően például abban, hogy ki tudja szebben megfaragni.
Régi vasárnapi ebédek emlékét idézi fel bennem a fejem felett ütemesen húst klopfoló kéz. Vasárnap délelőtt van, nyitott ablaknál ülök, amin bekúszik a vasárnapi ebédek illata. Tizenegy emeleten főznek húslevest.
Apám rendelt, a pincér megterített, s az asztal közepére helyezett egy kenyereskosarat. Balga tett volt, legalábbis szerintem.
Ha valaki nem tudná, a szalonnázásban az a jó, hogy az ember levág egy karéj kenyeret, feldarabol hozzá egy szép fej veres- vagy lila hagymát, szeletel egy kiadós adag szalonnát.