Szentmiklósi Tamás: Étvágygerjesztés
A hatvanas években volt egy srác, afféle tohonya, szétfolyó arcú, akivel időnként beültem valahová sörözni és elfogyasztani (sok-sok kenyérrel) a legolcsóbb ételt, ami szerepelt az étlapon.
Múltból eltett finomságok
A hatvanas években volt egy srác, afféle tohonya, szétfolyó arcú, akivel időnként beültem valahová sörözni és elfogyasztani (sok-sok kenyérrel) a legolcsóbb ételt, ami szerepelt az étlapon.
Már nem az éhség / hajtja járomba őket / a rézüst forró / öble körül, // sem a szilva-manna / zamat; / cibere-hullámok hátán, / kavarórúd ütemére // átringatózni az éjt, / miért gyűlnek hát össze, / miért?
Valóságos szertartása volt a szilvalekvár főzésének, egész napot szánt rá a család, és a munkafolyamatban mindenkinek megvolt a maga feladata.
Mélységesen érzékelem és átélem létezésem nyomorúságos voltát, amikor tőlem két-három asztalnyira valaki gulyáslevest rendel.
Ez amolyan hétköznapi cukortartó. Nem mintha nem birtokolnék ennél díszesebbet, finomabbat, a dédanyámtól rám maradottat, mégis ezt használom már vagy három évtizede.
Amikor a fiam vegetáriánus lett, egy világ omlott össze bennem. Egészen pontosan a hagyományos mindenevő világkép.
Piszmogtam, kevergettem, kotorgattam, / otthagytam a kelkáposzta-főzelék nagyját, / nagyi dühösen felkapja, eltakarítja, / aztán az előszoba közepén felvetett fejjel rákezd: / „Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát…”
Akármilyen ügyes vagyok, a bukaresti vineta-ízt nem tudom elővarázsolni.
Az ebéd csorba levessel kezdődött, csak utána jött a csoda. Egy hatalmas tálon ott nyújtózott előttünk csodálatunk tárgya, a kecskegida.
Egészen pontosan emlékszem az első kávéra, amit ittam. Az első „igazi” kávéra.
Emlékezetem kimeríthetetlen tárházából, a múltból egy csokornyi zöld növény int felém: jellegzetes fanyar illatát is szinte érzem. Kapor.
Tizenévesen fittyet hánysz holmi szabályokra, pláne, ha fülig szerelmes vagy.