Horváth Ira: Savankás

Egy dolog van, amiben szinte mindenki egyetért, ha sárgabaracklekvárról van szó: házi minőségűt a boltban nem találni, azt bizony otthon kell elkészíteni. Persze, ha még nem tart ott az ember a személyes evolúciójában, hogy erre képes legyen, akkor marad a piac.

Mivel én a savanykásat szeretem, ezért a kofáknál mindig így kezdtem: „Savanykás a lekvár?” „Á, dehogy, aranyom. Édes ez, mint a méz.” „Csak azért kérdezem, mert én a savanykásat szeretem…” „Ó, hát ez ilyen! Alig van benne cukor. Vegye meg bátran!”

Nos, ezt megelégelve egy ideje szintet léptem, és magam kezdtem el befőzni. Tavaly elmaradt, így egész télen hiányzott a savanykás íz. Így az idén, a szezon beköszöntével, első dolgom volt a csepeli piacon beszerezni a minimális mennyiséget, azaz tíz kilót, kivenni egy nap szabit, és fakanalat ragadni.

Ha valaki kérdezne a végeredmény felől, bátran és büszkén tudnám válaszolni neki, hogy bizony, savanykás – egészen pontosan, ahogy mi mondjuk itthon: savankás – lett a lekvár, pont a jó!

Fotók: Horváth Ira és Zsubori Ervin