Nagy Izabella: Cserébe csokitorta

Nos, így kezdem, minden új csoportban; új arcok, kíváncsiak, várakozóak. Fiatalok az Élet Küszöbén. Azt hiszik, ez is olyan lesz, mint a többi negyvenöt perc: ülünk, titokban telózunk, túléljük. Nos, a F.É.K. órák rólunk szólnak, az életünkről, a gondolkodásunkról, a fejlődésünkről. Itt nincsenek tabuk, nincsenek rossz válaszok, nincsenek nem érdekes gondolatok. Mondom, nekik. Hamar kiderül, hogy tényleg nincsenek tabuk. Hogy amit hozzászólnak, az releváns, még ha viccből vagy kóstolgatásból dobják is be ezt vagy azt.

Nos, én utálok fegyelmezni. Mondom majd, mert lélekben én is ott ülök közöttük, tudom, min mennek át. Az én feladatom, hogy átsegítsem őket, bármivel. Akár négy alkalommal látom őket, akár egy éven át, akár egy egész felsős korszakban, középsuliban, egyetemen, sport csoportban, lányklubban…

Fegyelmezni pedig mégiscsak kell. Negyvenöt percben, harminc-főkkel, komoly dolgokról… nem mindig egyszerű. A fizetés egy része Amerikába vándorol, vagy lelkes támogatók pénze vándorol amerikai édességekbe. Melyek itthon nem kaphatóak. És akkor az egyszerű szabály, ha tudunk együttműködni, jár a cukor, ha nem, akkor annak is van következménye. Mint minden döntésünknek.

Nos, olyan még nem történt, hogy négy évnyi közös munka után, csokitortát kapjak, egy egészet, a sok-sok édességért, játékért, beszélgetésért, meghitt pillanatért, nevetésért, sírásért, dühöngésért, új információkért, meghallgatásért, ott levésért, éjszakai sos-cset támogatásért, megértésért, együtt gondolkodásért cserébe.

De most megtörtént ez is. És finom.