Székely Ervin: Milánói pacal, Cserna-Szabó után szabadon

Az egész egy könyvbemutatóval kezdődött. Cserna-Szabó András látogatott el Nagyváradra, akivel Kőrössi P. József a rá jellemző kimért stílusban és megkapó szakszerűséggel beszélgetett három könyvéről: Az abbé a fejével játszik, Szíved helyén épül már a Halálcsillag, 77 magyar pacal. A szerző szerényen, okosan beszélt az első két könyvéről, aztán amikor a pacalra került a sor, valósággal kivirágzott. Színesen, magával ragadó szenvedéllyel, nagy hozzáértéssel szólt a pacalról, úgy is mint eledelről és úgy is mint a kulináris kultúra egyik legfontosabb összetevőjéről.

Húsz perc alatt megtudhattuk, miként készítik a pacalt Törökországtól a francia Riviéráig, milyen volt a Kádár-pacal, miért nem lehetett pacalhoz jutni az első világháború idején Magyarországon, mi a különbség a milánói és a firenzei pacal között, mely nagy íróink szerették a pacalt és hogyan… S még hosszan sorolhatnám a pacallal kapcsolatos kuriózumokat, melyek között Cserna-Szabó étvágygerjesztő biztonsággal mozgott, szavai nyomán „lila dalra kelt a pacal” képzeletünk kirakatában, s már ettük volna a máskor igencsak lesajnált marhabendőt.

S ekkor jött a truváj: a könyvbemutató és a dedikálások után Cserna-Szabó András meghívott valamennyiünket egy saját maga által főzött milánói pacalra (trippa alla milanese)!

Bevallom, ritkán ettem ilyen jót. Elannyira, hogy azonnal eldöntöttem: ezt magam is kipróbálom. Minthogy a 77 magyar pacalban az említett eledel receptje csak hozzávetőleges formában lelhető fel, jómagam némi kreativitással alkottam meg a milánói pacalomat; azt hiszem, „magyarítottam” rajta kissé. Ennek ellenére – vagy épp ezért –, saját készítésű milánói pacalom (némi hortobágyi beütéssel) osztatlan sikert aratott.

Legalábbis a családunkban. Könyvbemutatóra azért még nem vállalkoznék belőle.