Héjjas Emese: A kakaós csiga esete az önismerettel

Nemrégiben kakaóscsiga-evés közben hirtelen felismerésem támadt: már nem az vagyok, aki voltam! Persze régóta tudjuk, hogy sosem lehetünk ugyanazok, akik voltunk. Nem léphetünk bele kétszer ugyanabba a folyóba, nem ehetjük kétszer ugyanazt a csigát, és nem is ehetjük kétszer ugyanúgy. De vannak nagy váltások, nagy rádöbbenések, mint most is. Hogy miért harapok bele lustán és figyelmetlenül, csak úgy mellékesen, amikor jól tudom, hogy a környék legeslegjobb csigájával van dolgom? Miért szakítottam öntudatlanul a hagyománnyal, miszerint kívülről befelé, szépen, módszeresen szabad csak megenni? És honnan ez a hagyomány? Ki ültette a fejembe valamikor réges-régen?

És innentől csak dőltek az emlékek.

Sok-sok sanyarú év, amikor nem vettek nekem kakaós csigát a szüleim. Aztán a saját pénzből megvett első csiga. Fullasztó, száraz, de az enyém. És jöttek a próbálkozások: hol, milyet lehet kapni? Melyik a finomabb? Vélemények gyűjtése, méltatlan, érdemtelen csigákra elpocsékolt idő és pénz. És persze a kényszeres körbe-körbe evés, ami nyilván a neveltetésemből jött. Először is, hogy nem kapkodunk, nem rohanunk, hanem érkezési sorrendben esszük a spirált. Mindegy, melyik részét szeretjük jobban, a kívülről befelé mint módszer tudományosan is alá van támasztva – így helyes. És aztán, hogy nem hagyunk meg semmit, mert mások éhen halnak. Ha beledöglünk, akkor is megesszük, nem baj, hogy már nem esik jól, te kérted, tessék akkor megenni.

Na de most, most valami gyökeresen megváltozott.

A fontossági sorrendben történt alapvető változás. Hirtelen ÉN lettem a fontos, és nem a csiga, vagy más csigaevők, esetleg a rend és a tisztesség. Egyszeriben tudatosult bennem, hogy nemhiába dolgoztam magamon az elmúlt években rengeteget, lám, meglett az eredménye. A kakaóscsiga-evéssel kapcsolatos szabadságfokom hirtelen közel 100%-os lett. Mert ezentúl a spontán intuíciómra bízom majd, hogy miként fogom elfogyasztani a csigát. Ha nem ízlik, istenuccse, ott hagyom a maradékot. Egyéni elbírálás tárgya lesz minden egyes darab, hogy melyiket milyen módszertan szerint fogyasztom el. Ha ropogós a héja, bizony az lesz az utolsó falat. Ha viszont a belseje tűnik izgalmasabbnak, akkor ő lesz a végső befutó.

Itt ülök most egy új delikvenssel. Jól néz ki. Kacéran csillog rajta a porcukor. Már-már beleharapnék vagy letörném a szélét, de nem teszem. Csak nézem picit, készülök az élményre. Kár, hogy nem tudunk beszélgetni, mert elmondanám neki, hogy mennyi örömöm van benne. Aztán lustán, ráérősen beleharapok. Ma a külsejét hagyom a végére. Vagy inkább a belsejét.

A szerző coachként és trénerként dolgozik; oldala: Free your mind.