Petrőczi Éva: Karanténkőleves, avagy Miki egér éhes

Ki ne ismerné a magyar népmeséből a furfangos kőlevesfőző, a semmiből ízletes fogást bűvölő nagyeszű, találékony legény szeretni való figuráját. Nos, el kell mondanom, hogy az én nagyjából ötven éve víg kedvvel, s talán nem is ihlet nélkül zajló konyhai fellépéseim alkalmával gyakran volt szükség ilyesfajta, „alkotok abból, ami van” bravúrokra.

Ebben a témában legnagyobb házi vastapsot arató alakításom az volt, amikor negyedik gyermekem születése után alig három nappal – szűk esztendeink kellős közepén – alapvetően pocsék ízű mongol marhamáj-konzervet emeltem „májpuffancsi” magasságokba, egy kis kenyérmorzsával, majoránnával, borssal, paprikával, két tojással, sok-sok sok petrezselyemmel és két szál apróra vágott fokhagymával alaposan átalakítva, majd serpenyőben kisütve az egykori konzervgyár finoman szólva is szégyenletes kudarcát. (Zárójelben: hazai testvérei sem voltak sokkal különbek, de e műfajban a legolcsóbbat tudtuk csak megfizetni akkoriban!)

Erre emlékeztem vissza tegnap, kicsivel önkéntes karanténunk öthetes évfordulója előtt, amikor ebédünkről megmaradt egy kevés ecetes, eritrites, köményes és hagymás káposztasaláta. Az éjszaka kellős közepén vágott belém a nagy felismerés: ebből, meg egy jókora káposztafej feléből olyan, de olyan karanténkőlevest rittyentek, hogy csoda. Nem beszélve arról, hogy a főzőcskézés az egyik legjobb, leginkább életigenlő nyugtató.

Az ötletet ma délelőtt azután tett követte. Nagyjából harminc deka nyers káposztát (benne a tegnapi ecetes öntettel meglocsolt salátamaradékkal) jól megfuttattam szőlőmagolajon, hozzáadtam két kis babérlevelet, borsot, pirospaprikát, körülbelül tizenöt deka apróra vágott házikolbászt, továbbá fél zacskónyi szárított kaprot. Majd, amikor mindezek alaposan összeértek, s a káposztadarabkák üvegesedni kezdtek, hozzáadtam a keverékhez másfél liter vizet, sót, egy kicsi plusz eritritet, s jó két órán át közepes tűzön „puhára” főztem.

Mit mondjak, hogy ne dicsekedjek? Az eredmény egy erdélyi csorbaleves-szerű műalkotás lett, amelyhez tálaláskor ki-ki ízlése szerint keverhet tejfölt. S hogy a móka még teljesebb legyen: ősrégi Miki egerünket odaültettem – nagyon éhes már szegény pára – a fazék mellé.