Székely Ervin: Túrós „bukta”
Van a túrós bukta készítésének egy kulcspillanata. Nevezetesen az, amikor az ember a négyzetre vágott tészta négy sarkát batyuszerűen összefogja, s megpróbálja őket összeragasztani. Ezt a kényes műveletet – korábbi keserű tapasztalatai alapján – az ember gondosan előkészíti. Nem tesz túl sok túrót a tészta közepébe, hogy ne folyjon ki, a tészta sarkait alaposan bekeni az előzetesen felvert tojással, aztán óvatos mozdulatokkal megpróbálja minél nagyobb felületen összeragasztani a sarkokat, abban a reményben, hogy nem nyílnak szét.
De szétnyílnak. No jó, nem akkor, amikor emberünk összeragasztja őket, hanem kicsit később, amikor a tepsit tenné be az előmelegített sütőbe. Emberünk – ekkor még – nem veszti el nyugalmát, hanem újra kezelésbe veszi a fránya sarkokat (közben kiszór némi túrót, de ahol fát vágnak, hulla a forgács, most mit tegyünk). Ismét összeragasztja a meglehetős autonómiával bíró sarkokat, ismételten bekeni tojással a buktákat, és már tenné is a sütőbe, amikor azok ismét szétnyílnak, mint a pünkösdi rózsa.
Emberünk még ekkor sem ideges, bár nyugodtnak sem lehetne nevezni. A fejében egyre gyorsabban zakatol egy gépkalapács, izmai megfeszülnek, gyomra görcsbe rándul, szókincse hirtelen rég elfeledettnek hitt kifejezésekkel bővül. Leteszi a tepsit a konyhaasztalra és nézi, amint a sarkok – mintegy szalutálva – egymás után bomlanak ki. Ekkor már eltorzul az arca, keze ökölbe szorul, s már kész lenne belecsapni a tepsibe, amikor új ötlete támad. Kaján vigyor jelenik meg szája sarkában. „Majd megmutatom én nektek, kis nyavalyások, hogy kivel van dolgotok!” – kiáltja, pedig rajta kívül nincs senki a konyhában. Komótosan a szekrényhez ballag, kivesz onnan egy doboz fogpiszkálót, s diadalmasan felmutatja az immár délutáni sziesztájukra elnyújtózott buktáknak. „Ezt akartátok? Most megkapjátok!” – mondja, s az első fogpiszkálót kéjesen beledöfi a hozzá legközelebb eső bukta közepébe, majd egyenként ráfűzi a tészta sarkait. Percek alatt végez a munkával, s már sikerétől megrészegülve tenné a tepsit a sütőbe, amikor… a diadalmasan álló fogpiszkáló-árbócokról a tészta füle kettészakadva visszavonul, folytatva ejtőzését.
Ekkor emberünk görög drámák velőtrázó ordítását hallatja, kinyitja az ablakot, és ki akarja dobni a tepsit buktástul mindenestül az udvarra, ahol Lili kutya már farkát csóválva, érdeklődéssel figyeli az eseményeket. A hűtőszekrény elé érve azonban jobb ötlete támad, és kinyit egy sört. Leül, majd számba veszi a további lehetőségeket: tű, cérna, hajcsat (az nem jó), csiriz, ragasztószalag, pillanatragasztó stb. Ekkor bejön emberünk fia. Ránéz a buktákra. „Megoldom” – mondja. Megvizezi az ujjait, és egykettőre összeragasztja az „elálló fülű” buktákat. Egyik sem nyílt szét. Ment a sütőbe.
Fotó: Székely Ervin.
