Petrőczi Éva: A Prince Edward-sziget ízei

Ki ne emlékezne Lucy Maud Montgomery kanadai írónő 1908-tól napjainkig korhatár nélkül sok-sok olvasót megigéző Anne sorozatára, amely nyolc kötetben magyarul is napvilágot látott. A Prince Edward-sziget egyik gyönyörű és öntörvényű településén, a Zöld Orom névre hallgató házban egy idős testvérpár, Marilla és Matthew Cuthbert fogadja örökbe a végtelen fantáziájú, vörös copfos kislányt, a későbbi termékeny írónő alteregóját. Az ő látszólag szigorú nevelőanyja és eleinte gyakori megzabolázója, de valóságos anyává érő, gyermek- és lánykorában legfontosabb családtagja a hajadon Marilla Cuthbert. Ez a történet a filmvásznon és a tévéképernyőkön is fergeteges sikert aratott, az 1919-es W. Desmond-féle némafilmtől a legutóbbi televíziós sorozatig, amelynek forgatása most jogi viták miatt szünetel. Sokunk számára e feldolgozások közül a legmaradandóbb értékű az 1985-ben indult változat, amelyben Anne/Ann szerepét Megan Follows, Marilláét pedig az 1991-ben elhunyt, felejthetetlen Colleen Dewhurst játszotta.

A nagy sikerű Anne-sorozat előzménytörténete, Marilla gyermek, ifjú és középkorú éveinek históriája nem sokkal karácsony előtt jelent meg, a szegedi Könyvmolyképző Kiadó egyik legnagyobb ünnep előtti sikereként. Sikerének sok titka van, elsősorban a szerző, Saray McCoy szinte „rokoni” szeretete és érdeklődése Avonlea kisvilága iránt (amely egyébként a nem kevésbé körülrajongott Váratlan utazás helyszíne is). Az ifjú Marilla, aki édesanyja korai halála miatt gyereklányként lesz egy farm úrnője, fegyelmezettebb ugyan kortársainál, köztük a falánk Rachelnél, s John Blythe iránti szerelme is egy büszke lélek rajongása, de van egy élettér-szeletke, amelybe minden temperamentumát és szenvedélyét beleadja, épp úgy, mint a tizenkilencedik század asszonyainak zöme. Így azután, amikor a politikai ellentétek, elsősorban a legendás „Cuthbert konzervativizmus” elszakítja szerelmétől, érzelmi életének és emocionális energiáinak fő tere a Zöld Orom konyhája lesz, őszinte csodálatára a St. Catherine városában élő, emancipált nénikéjének, Izzy Johnsonnak.

Tekintettel arra, hogy 1985-ös amerikai előadókörutam legszebb időszaka éppen Kanadába vezetett, igaz, nem a piciny Prince Edward-szigetre, hanem Torontóba, s ebbe a mostani Marilla-regénybe vezető Montrealba, azokat a részleteket „mazsoláztam” ki a könyvből, amelyhez felejthetetlen íz-emlékek is kötnek, illetve amelyeknek jellegzetesen kanadai „kulinártörténeti” vonatkozásai vannak. A regény kezdetén, közvetlenül Anne örökbefogadása előtt Marilla piskótával, s családjuk „egyik utolsó üveg ribiszkeborával” kínálja meg a sebesült homlokú Matthewt ellátó Spencer doktort, majd fájdalomdíjul, s egyben köszönetképpen azért, hogy az aranyszívű, de makacs testvére beleegyezik egy, a farmon segítő árva örökbefogadásába, megsüti számára anyjuk kedvencét, az „édes, vajkrémes kekszet, egy kis dzsemmel”. Ezt a vajkrémes kekszet jómagam is megkóstoltam, torontói vendéglátóim, Mező Pál református lelkész és felesége otthonában, ahol életem legjobb málnalekvárjához is szerencsém lehetett.

Két piros gyümölcs, a ribizli és a málna is főszereplő Marilla ifjúkorának történetében. Sorrendben az első a ribizlibor készítés családi receptje, amely generációk során a lány anyai családjának, a Johnsonoknak, majd a Cuthberteknek is valóságos védjegye volt. Az első gyümölcsbor készítési szeánsz még Marilla édesanyja, a szülésben pár héttel később meghalt Clara, s nagynénje, Izzy közreműködésével zajlott: „Clara még mindig a hálóköntösét viselte, miközben az általában a zöldségek aprítására készült kis faasztalnál a teáját kortyolgatta. A könyökénél egy zsákban azok a szárított ribizlik voltak, amiket még júliusban szedtek, és amiket méteres pamutkartonon süttetnek a napon, amíg aszalt gyümölcs nem lett belőlük… A cukrozott víz készen állt a ribiszkékre. A zsák túl nehéz volt ahhoz, hogy anélkül fel tudják emelni, hogy a ribizli a földre szóródna, ezért mindannyian a kezükbe vettek egy teáscsészét, s azzal lapátolták a bogyókat a fazékba, számolván a köröket… Izzy Marillához fordult. – Tedd rá a fedőt, és hagyjuk egy órán át főni, mielőtt leszűrnénk és palackoznánk. Akkor jön a varázslat. – Varázslat? – Igen, a víz borrá változik! Gyakorlatilag ez az erjesztés. Enélkül egy kellemes ribiszkés szörp készülne, ami megfelelő a hétköznapokra, de egy kisbaba születése nem hétköznapi alkalom.”

Ez a „szörpközeli” gyümölcsbor azután évtizedekkel később, már Marilla gyámanyai éveiben szörnyű galibát fog okozni: Anne „kebelbarátnője”, a torkos és dundi Diana Berry úgy berúg tőle, mint a csacsi, abban a hitben, hogy a Zöld Orom vendégeként éppen málnaszörpöt nyakal… De ne csüggedjünk, jön ebben a remekül megírt krónikában egy igazi málnaszörp epizód is, amikor a jószomszédi Blythe család, s különösen az ifjú John jóvoltából a hopetowne-i Irgalmas Nővérek Árvaháza – részben színes bőrű lakóival – komoly anyagi segítséget kap a málnásuk dús terméséből készített, s jótékonysági vásáron eladott, kilencvennyolc palacknyi málnaszörp árából. John és Marilla szemérmetes, a mi reformkorunk idejére eső szerelme egyébként is így, íz-ajándékokban fejeződik ki: kezdve a Mrs. Cuthbert halála előtt érkezett gyönyörű, élénkzöld spárgakötegekkel, s folytatva azzal a marhahúsos pitével, amelyet egy helybéli politikai összejövetelre nem csak Mathewnek visz el azon melegében, hanem a Blythe fiúnak is. A málnaszörp titkai című fejezetet különösen a huszonegyedik századi szörpkészítő mesterek figyelmébe ajánlom!

Még két, nagyon kanadai és nagyon Avonlea-i epizóddal tartozom a Marilla a Zöld Oromból olvasóinak. Az első az ott szinte „rituális” jótékonysági vacsorakosár-licitek története, amelyet a Hölgyek Segélyegylete (elnök: Marilla kisasszony!) rendezett, a szűkölködők javára és közösségi célokra. Íme, két kosár tartalma: „…az eseményt Mrs. Patterson »Mennyei Manna« névre keresztelt kosarával nyitották meg: sonkás és gombás pástétom, édes mandulás mézeskaláccsal… Ezt követte Andrewsék kosara: marhahúsba tekert kolbász, burgonyakrokett, házi cipó, füge és egy befőttesüveg, tele cukorkával.” A cukorkák nyilván az egész történeten végig guruló, a helybéli gyerekek nagy kedvencének számító borsmentás édességek voltak, a Fisherman’s Friend kanadai rokonai.

A regény talán legszebb részletében Marilla és fivére – Izzy nénjük kérésére – befogad egy felszabadított félvért, Mr Meachumot, s rabszolgasorból megszöktetett unokáit, Alt és Abrahamet. A szófukar, már szembetegségével küzdő, idősödő hölgy gyönyörű karácsonyt varázsol a menekülteknek. A fa díszítése sajátos, de a szépség mellett az ízekre, az ehető ékességekre is odafigyelő: „…Marilla a szalonban széttárta a fa tüskés ágait, hogy a gallyakat nagy diókkal, kandírozott gyümölcsökkel, színes üvegdarabokkal és kagylóhéjakkal, tartánszalagokkal és zsinegre fűzött áfonyával díszítse, amiket ő maga fűzött… Nem tudott felidézni ennél szebb fát.” A Tamás bátya kunyhója menekülési-menekítési epizódjaira emlékeztető befejezés is nagyon megható. A kevés szavú Marilla éppen forró csokoládét, a két kisfiú szép, barna arcát idéző színű csemegét készít nekik, amikor a rabszolgavadászok beállítanak. Ugyanazt az italt, amellyel megcsonkított, majd megölt édesanyjuk kényeztette őket, ritkán, s nagy kockázatot vállalva.

A komoly helyismereti kutatásokkal, nagy Lucy Maud Montgomery ismerettel készült előzménytörténet, életút-rekonstrukció egyik legfőbb érdeme éppen az, hogy a huszonegyedik században élőket finoman, szinte észrevétlenül igyekszik visszavezetni a legalább olykor elfogadott slow food világába, amelytől nem csak egészségesen jóllakottnak, de szeretni tudónak és szeretettnek is érezhetjük magunkat!

Sarah McCoy: Marilla a Zöld Oromból | Fordította Sárai Vanda | Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020 | 374 oldal, 3799 forint | Nyitóillusztráció: Pixabay.