Ránki Júlia: Cseresznyeálom
Gyerekkori emlékem a tikkadt gyaloglás nyaranta Szigligeten, miközben az út menti fákról egy-egy árván ott maradt cseresznyét csippentettünk le, és amúgy porosan megettük, a magját messzire pöködve.
Lehet persze, hogy ez csak álom… Mármint a cseresznye, mert a szigligeti fasor alatt valóban csapatostul vonult a fürdőzésben kinyuvadt Hunyadi János úttörőcsapat Pinokkió őrse… És valahol elhangzott a legenda is, miszerint Mária Terézia korától szokás volt az utak mellé gyümölcsfákat telepíteni, hogy a vándorlóknak is jusson minden évszakban valami szomjoltó. A cseresznye és a körte volt a mindenki gyümölcsfája. Kerestem, de nem nagyon találtam mai követőit ennek a régi, szép közösségi gondoskodásnak. Szakemberek utalnak rá, hogy mostanság már nem lehet vadon hagyni a gyümölcsösöket, mert a sok kártevő ellen védekezni kell. Bárhogyan is van, a cseresznye nekem mégis Mária Terézia ajándéka egy gondolat erejéig, a városban is.
Ugyanebben a távoli gyerekkorban még volt májusi cseresznye a Lehel piacon is, paprikapiros, apró szemű, inkább virágcsokornak való, mint enni, a magja nagyobb volt, mint a húsa, és nagyon drágán adták, trombitaformára csavart papírzacskóban. Épp csak pár fülbevalónyit vettünk, a páros szárúak ott virítottak a hajamnál… Akkoriban ezt minden kislány viselte – hazáig. Ott megmostuk, és hamm. Az íze általában csalódás volt, mégis évente ismételtük a rítust. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy eltűnt az ismerős kofa, és a piacon – immár felnőttként – egészen másmilyen cseresznyék között válogatunk.
Így volt ez 2021 nyarán is, amikor heteken át nem tudtam betelni a bordótól a sötétvörösig különféle árnyalatokban a Lehel piacon várakozó bogyók látványával, majd ízével. Örömömben még abban sem kételkedtem, hogy ez mind itthoni termés. Ott munkált bennem a vágy, hogy azt az ízt, a gyümölcslé kirobbanó felszabadulását a szájpadláson megőrizzem későbbi napokra is. A cseresznyebefőttet azonban sosem kedveltem, más megoldást találni pedig reménytelennek tűnt a tartósításra. Épp az évadban utolsónak gondolt fekete cseresznyeszemeket eszegettem, amikor mégis szembejött egy recept…
A leírás szerint rizs- vagy almaecetben, fűszerekkel, amúgy szárával-magjával, mégiscsak elrakható a cseresznye télire. A roppanó hús titka az, hogy ne főzzük a gömbölyded finomságot, hanem – az alján bemetszve a szemeket – öntsük le fűszeres forrázattal, s így tegyük el pihenni. És a módszer valóban működik! A recept szerint elrakott üveg felnyitásakor izgatott voltam, nem tudtam pontosan, mire számíthatok, de kóstoláskor minden kétségem eloszlott: hirtelen nyár lett, a hűsítő gyümölcs roppant, húsa mesésen édes volt, és közben pikáns is a babér, a bors és a szegfűbors miatt…
Így lett a tavaly nyári cseresznyéből most januárban királyi kísérő sokféle finomsághoz, például pisztránghoz is. A magokat meg vidáman pöködhettem, amikor magam voltam, vagy illedelmesen a tányér szélére ejthettem a markomból, ha épp vendégek voltak nálam…
Fotók: Ránki Júlia | Ha valaki kipróbálná: a Fűszeres, ecetes cseresznye receptje.
