Petrőczi Éva: Egy ízes-színes kulinártetralógia nyitánya

Bevallom, pár órával A szép élet álma című első kötet befejezése után már alig várom, hogy megjelenjen a Dallmayr-sorozat folytatása, a Megvalósuló álom című második kötet is. Számos, részben személyes okból. Mindenekelőtt talán azért, mert ifjabb éveimben kétszer is járhattam az 1958-ban született szerző, Lisa Graaf hangulatos szülővárosában, a Duna-parti Passauban. Ő – olvasói nagy szerencséjére – egyszerre író, fordító, lendületes előadó és szerkesztő, s amatőr cukrászként trüffelpralinék remeklője is. Valószínűleg a Passautól nem túl messzi Münchenben töltött évei alatt ébredt fel benne az érdeklődés a több mint háromszáz éve ebben a kedves bajor városban alapított, mára tizennyolc országban működő csemegebolt-hálózat, a Dallmayr iránt.

Ennek első működtetője Christian Reiter volt ugyan, de „alapító atyaként” mégis Alois Dallmayrt ismerik. A cég két mai vezetője, Wolfgang Wille és Florian Randlkofer közül utóbbinak egyik őse, feltehetőleg ükanyja a regénysorozat első kötetének abszolút főszereplője: Anton Randlkofer korán megözvegyült felesége, Therese. Ő (igaz, sokkal csinosabb kiadásban) a Sacher Szálló „Tafelspitz”- és „Sachertorte”-nagyasszonyára emlékeztet.

Frau Sacher nyilván azért is juthatott most az eszembe, mert életem legelső Dallmayr-emléke nem németországi, hanem ausztriai, abból az időből, amikor tizenhat évesen egy hónapot Karintiában tölthettem, ahol a televízió naponta többször elharsogta a „Dallmayr Prodomo!” kávéreklámot. Ráadásul ezen a vidéken, Klagenfurtban járhattam először olyan csemege- és hentesboltokban, ahol természetes volt a „kóstoló kínálgatás”, mindig a legújabb ínyencségekből.

Visszatérve a regénytetralógia első kötetéhez, a szigorú, de biztos érzékű Therese asszony – aki majd özvegyként eljut az udvari szállító címig is – minden házi regulája, s kemény természete ellenére örömmel veszi észre egy-egy alkalmazottja különleges tehetségét. Így például Ludwigét, az inasét, aki zsenge kora ellenére igazi „csokoládéművész”.

„Azt akarom tudni, hogy ízlett a méregdrága belga csokoládé? Ludwig nagyot nyelt… Olyan íze volt, mint a dzsungelnek, már amilyennek én a dzsungelt képzelem. Forró, nedves és gőzölgő. Édes, mint egy hatalmas, bíborvörös virág, amelyről a pillangók és a kismadarak, amelyek olyanok, mint a zümmögő ékszerek, a hosszú szívószervükkel kiszippantják a nektárt…

– Lehet, hogy mégis a megfelelő helyen vagy – mondta Therese, és Ludwig vállára tette a kezét. – Azért ha egy vevő a belga csokoládé ízéről érdeklődik, ne ess mindjárt ilyen túlzásokba, rendben?… Megértetted?”

Ludwig azonban mégiscsak elkezd újítani, s ezzel jókora hasznot is hoz a cégnek. A híres müncheni Victoria cukrászda számára nagy tételben ad el keserű narancsból készült, macaron alapnak és dobostortakrém-édesség „csitítónak” szánt lekvárt. Más magyar/erdélyi vonatkozás is akad a regényben: a nyughatatlan Ludwig és a szelíd Balbina egy müncheni édességkiállításon megízlelheti a drezdai Kreuzkramm cukrászda kürtőskalácsát, az erdőntúli édesség előkelő tálalású rokonát: „Egy kész kürtőskalács már egy porcelántálon állt. Egy óntányéron – no, ilyet sem Erdélyben, sem itthon nem láttam, kóstoltam – »kalácscsúcsok«, a nagy kalácsból levágott és mázzal bevont kis háromszögek voltak kitéve.”

Idézésre érdemes még az a díszebéd is, amelynek során Hamburgban egy gazdag holland kereskedő a teknőslevest és a szarvasgombás omlettet követően, jó adag osztriga és kiadós malackaraj után, egy könnyű francia csemegével, a croqueambouche (ugorj a szájba) nevű édességgel gyógyítgatja Hermann Randlkofert, Theerse asszony legidősebb gyermekét, a majdani cégfőnököt. Ezt a Párizsból Debrecenbe is eljutott finomságot falatozza nagyjából ugyanebben az időben Szabó Magda szépséges nagyanyja a Régimódi történetben. De miért Hamburg, és miért a társulás a holland kollégával, Hermann elhunyt atyja barátjával? Mert a régi családi barátság jegyében, s társulva a Dallmayr céggel, a középkorú, gazdag, gyermektelen kereskedő, s a német ifjú a Kanári-szigetekre készül banánért és ritka fűszerekért, a céges horizont növelése érdekében.

Ami ezek után müncheni Dallmayr-élményeimet illeti: azok csúcsa mindenképpen egy felejthetetlen kávézás és túrótorta-majszolás volt, a Régi Képtárban végigbarangolt órák után; emlékszem, a híres cég neve még a papírszalvétán is felbukkant…

Senki ne gondolja azonban, hogy ebben a családregény-nyitányban csak esznek és etetnek. Ott vannak például a korán meghalt cégtulajdonos, Anton Randlkofer irigy és csaló öccsének, a túl-elegáns, szoknyabolond Maxnak a manőverei, vagy a szegény kis Balbina sokszoros megalázása, akiről a szelíd és jó Anton úr halála után kiderül, hogy bizony az ő egyszeri kalandjának a kakukkfiókája. Rokonszenvet és elismerést kelt viszont bennünk Therese asszony szívóssága (már ha olykor rosszindulatú és túl katonás perceitől hajlandók vagyunk eltekinteni), valamint hivatástudata és találékonysága, amely megörvendezteti a békeidők ínyenceit, de nekünk is jóízű ötleteket kínál. S azt az életprogramot, amelynek lényege: csak semmi önfeladás, semmiféle körülmények között!

Továbbá azt a bizonyosságot, hogy a nem-luxusételek világa is sok örömet és megnyugvást adhat, mint például az a pillanat, amikor Balbina nagybátyjáék falusi gazdaságában, az oda érkező Therese „nagyasszonyt” rokonai konyhájában finom, otthonos, fahéjas almásrétes-illat fogadja. Nagyszerű dolog az ínyencböngészés, de legalább olyan nagyszerűek a házias finomságok is.

Lisa Graaf: Dallmayr – A szép élet álma | Fordította Várnai Péter | Kossuth Kiadó, Budapest, 2023 | 416 oldal, 5550 forint | Nyitóillusztráció: Pixabay.