Pető Tünde: Hentessirató
Az apró üzleteknek több csoportjuk ismeretes. Minden kisvárosban akad például egy ajándékbolt-bazár, melynek kirakata előtt a gyermekek arról álmodoznak, hogy egyszer majd vesznek ott egy porceláncsibét, vagy más gyönyörűséges kütyüt. Léteznek nagyvárosi kis üzletek is, ahol mindig jut idő a vásárlókra, és az eladók pontosan ismerik az árut, amit megvételre kínálnak. Ha történetesen húst árulnak, akkor tudják, mit evett, hol és hogyan élt a hús, amikor még két vagy négy lábon járt, és aggódnak a törzsvevőkért, ha nem érkeznek meg a szokott időben.
Most januárban egy darab történelem tűnt el a koppenhágai városképből egy kis üzlettel együtt: 135 év után bezárt a városközpont jellegzetes kirakatú hentese, a Kultorveten. A bolt túlélte a koronajárványt, az energiakrízist, az inflációt, de a tulajdonos úgy gondolta, hogy most már nem éri meg tovább fenntartani.
Ebben a városrészben már az 1400-as években megjelentek a hentesek, akiket „køtmangerne”-nek hívtak. A híres belvárosi utca, ami ma „Købmagergade”-ként ismert, szintén róluk kapta a nevét. Annak idején az utcákat a különféle szakmákról nevezték el, aszerint, hogy milyen foglalkozás képviselői éltek ott. Ez a városrész 1435-ben a hentesek után kapta a „Køtmanger Bother” nevet, tekintve, hogy sok hentesbódé kínálta itt az áruját. Az 1500-as években aztán a henteseknek el kellett költözniük, mert megtiltották az állatok vágását a városfalakon belül, de maga a név túlélte a költözést, és kicsit átalakulva „Købmagergade”-ként élt tovább.
Jómagam az utolsó nyitvatartási napok egyikén kerestem fel a boltot, ahol a hentesnek ezúttal is jutott ideje arra, hogy minden vásárlóval váltson pár szót. A beszélgetések egyértelműen arról tanúskodtak, hogy ő sem egyszerűen csak húst árult: személyes figyelemmel kísérte a vevőit, kedves szavakat és főleg időt szánt rájuk. Időt, ami nem jut a vásárlóra a diszkontokban. Időt, amelynek hiányától azóta szenved a városi ember, amióta nem talál meg minden boltot, hivatalt, orvost és patikát – vagyis mindazt, ami a napi élethez szükséges – egy nyíllövésnyi távolságon belül úgy, mint a régi időkben. Amikor még az emberekhez mérték a városokat, és nem kellett semmiért sem órákat utazni egy nagy betonkocka áruházba, az Óperencián túlra, metróval.
Egy városnegyed minden kis üzlet bezárásával veszít a lelkéből egy darabot, míg végül – legjobb esetben is – csak egy zsúfolt, lélektelen turistanegyed marad belőle. Ezért gyászolom én most a koppenhágai hentest.
Fotók: Pető Tünde, Koppenhága, 2024. január.
