Utazásunk utolsó napját már újra a portugál szárazföldön töltöttük, ahol Sintra városába kirándultunk, bejárva a portugál királyok és arisztokraták romantikus nyári palotáit.

Ezúttal – szerény belepő fejében – módom volt megtekinteni az emeleti bálnacsont-faragásokat is. Egyszerű emberek művei ezek a kis szobrocskák, vésetek és faragások, amelyek között azonban sok olyan akad, amelyet profi művészek is megirigyelhetnének.

Mielőtt búcsút vettünk volna házigazdánktól, Pico szigetén is sikerült egyet lakomáznunk; ezt tulajdonképpen az elveszett bőröndöknek köszönhetjük.

Egy dán mondás szerint, ahol van akarat, ott van út is, és a mi akaratunk azokban a finom ételekben öltött formát, amelyeket kihoztak szépen sorban.

Útban az Azori-szigetek felé, szerencsésen megérkeztünk Portugáliába, de az Atlanti-óceán felett dúló vihar miatt a gépünk nem szállt fel Lisszabonból. Ígyökélt barátnőmmel Belémbe, Lisszabon egyik nevezetes negyedébe. Elsősorban a Szent Jeromos kolostort szerettük volna látni, de nagy várakozással tekintettünk az ebéd elébe is.

Elérkezik egy mély völgybe, egy kerek tó partjára, ahol térképe szerint egy étteremnek kellene rejtőznie, de nem talál semmit. Csak egyetlen emberrel találkozik, aki a tó partján készülődik horgászni, tőle érdeklődik az étterem felől.

Felnőtt fejjel egészen Katalóniáig kellett utaznom, hogy megízleljem, milyen az, amikor a tenger és a hegyek találkát adnak egymásnak a tányéron.