Iván Gizella: A borsó, amiből egy egész panelt etettünk

Soha nem voltam oda a borsóért. Ezekből a szépséges, Istentől malachit színt kapott apró zöldséglabdákból pedig csuda dolgokat lehet varázsolni a konyhában. Jómagam azonban kezdő háziasszony koromban még leragadtam a tavaszi borsólevesnél, no meg néha egy jó rizibizinél. De ezeket is csak akkor tálaltam fel a családomnak, ha kaptam friss borsót.

Bizony, azt tanultam otthon, hogy mindig azt kell enni, ami terem. Télen sárgaborsót, babot, krumplifőzeléket, káposztát, nyáron karalábét, gyümölcsöt, barackos gombócot, ősszel szilvás lepényt… Értelemszerűen tavasszal zöldborsót, sóskát.

Történt egyszer, hogy az én jó uram egy november végi ködös reggelen azt mondja nekem a lágytojás kanalazgatása alatt a konyhában, hogy ő bizony úgy enne egy kis borsólevest. Hogy mit? Borsólevest? – szegeztem neki rögtön a kérdést, és olyan szemrehányó tekintetet próbáltam magamra erőltetni, hogy tudja meg, most nagyon, de nagyon nagy butaságot mondott. De ő nem zavartatta magát, nem is nézett rám, nagyot harapott a pirítósba és azt mondta nyugodt hangon, hogy igen.

Na de ekkor én már kijöttem a sodromból és felemeltem a hangomat, tudja meg az igazat: novemberben nincs borsó. Azt hittem, ezzel le is zártam az ebéd körüli vitát, de nem. Az én férjuram nagy lelki nyugalommal vágta rá, van bizony… S hogy tudatlanságomat még jobban az orrom alá dörgölje, rákontrázott: fagyasztott.

Ezzel az igazsággal már nem tudtam mit kezdeni, igaz, a szám már nyitottam volna, hogy mi nem szoktunk… de gondoltam, jobb a békesség. Ebédre volt borsóleves.

No de az én kedves férjem nem olyan könnyen felejt el dolgokat, gondolta, ha nincs friss borsó, akkor majd ő ültet nekem.

Debrecenben laktunk akkor, és Józsa mellett vettünk is egy kiskertet. Omladozó parasztházzal, amit próbáltunk helyrehozni, de valahogy soha nem lett olyan, amit elképzeltünk álmainkban. Ráadásul a kertben nem föld volt, hanem homok. Rengeteg homok. A férjem tavasszal borsót ültetett, gondoltam, ebből sem lesz semmi, de csodák csodája, annyi borsónk termett, hogy a panelban mindenki azt ette. Áldottak is érte, kaptunk cserébe a szomszéd Ilonka nénitől kapros dübbencset, a másik szomszédtól pedig valami szörnyű löttyöt, amit bornak nevezett el. Na de hiába ettük, s ették a szomszédok is a sok borsót, még mindig annyi volt, hogy azon kellett gondolkodni, mit csináljak belőle.

Mélyhűtőnk az nem volt, vagyis csak egy kicsi a hűtő felső részén, oda nem fért be, mit csináljak, mit csináljak? Elkezdtem a régi szakácskönyvekben keresgélni, hátha el lehet tenni télire valami módon. Találtam is egy receptet, ami szerint sötét üvegben és sós lében eláll hónapokig. Na de honnan szerezzek sötét üveget? Hát persze! Ott vannak a sörös üvegek. De nálunk nem nagyon volt, így a szomszédok adták össze a készletet.

A borsót blansíroztam, hideg vízzel lehűtöttem, aztán tölcséren keresztül szinte szemenként potyogtattam bele a sörösüvegekbe a szép zöld szemeket. Ilyen hülye is csak én vagyok, mondtam magamnak, pedig akkor még eszembe sem jutott, hogy ezeket majd ki is kell venni… Ami bizony nagy erőpróba volt. Ütögettem az üveg alját, s szinte egyenként, egy nagyobb kötőtűvel irányítgattam ki a makacs borsószemeket az üveg szűk száján.

Akkor megfogadtam, csak megmondom én a jó uramnak, hogy hagyjuk már a fenébe a gazdálkodást, ez a borsó nem volt jó ötlet. Hallgatott is rám, hiszen látta a keservemet, no de a következő évben csak nem nyugodott, tököt ültetett. És megint szerencsénk volt, a tököt is szerette a homok, vagy a homok szerette a tököt, nem is tudom. Egy a lényeg, megint mi voltunk, akik ellátták a szomszédokat a friss, rántani és tölteni való tökkel.

Közben már azon gondolkodtam, feladom az újságírói hivatásomat és elmegyek piaci kofának, lehet, többet keresnék vele, mint a tollforgatással. Persze erről hamar letettem, s a tököt is eltettem télire, sós, ecetes lében, de ezeket már rendes befőttesüvegbe.

Volt még egy kísérletünk zöldbabbal is, hasonló eredményre jutottunk, aztán úgy döntöttünk, van a kertben ribizli, málna, meg ha jól emlékszem szeder is, elég az nekünk csipegetni.

Ja igen. A borsó azóta sem lett kedvencem, de ha bárányt sütök, ahhoz azért egy kis mentás borsópürét csak készítek, s a tavaszi leves és a rizibizi a rántott csirkéhez sem marad el.

Egyet még be kell vallanom, hogy a rengeteg borsó láttán az is eszembe jutott, csak meg kéne tudni, igazi hercegkisasszony vagyok-e, vagy csak egy miskolci leányka, akit Debrecenbe vitt a jó sorsa. Gondolkodtam rajta, Andersen után szabadon, hogy az ágyamba a matrac alá teszek egy borsószemet, arra meg még pár matracot. Megérzem-e, hogy a derekam alatt nyom a borsószem? Ám amikor belegondoltam, hány matracot is kellene venni, elment a kedvem a próbától.

Meg különben is, belegondoltam, ha hercegnő lennék, a protokoll szerint egy kicsi borsószem is képes volna megborítani egy egész, jól felépített rendszert, mert az nem tudna mit kezdeni vele: túl kicsi ahhoz, hogy komolyan vegyék, de túl zavaró ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyják.

S mit szólnának az alattvalók? Gondoljunk csak bele, jegyzőkönyv készülne, s megállapítanák, hogy ez nem is borsó, ez egy támadás a hercegnő ellen, s ezt nem lehet csak úgy elnézni. Valaki biztosan szabotálta az ágyat. Valaki biztosan alá akart ásni. És innentől a borsószem már nem zöldség, hanem ügy. Dosszié, amit felcímkéznek: „Állambiztonsági kockázat”. Hát kell ez nekem?

Illusztráció: Pixabay.