Baranczó Bertalan: Kantin a Gagarin Hőerőmű árnyékában

A keleti blokk legvidámabb barakkjának egyik kantinjában járunk, mely az épülő Gagarin Hőerőmű közvetlen tőszomszédságában, a hatvanas évek végén kezdte meg több évtizedes működését. A hivatalos szocialista keresztségben ugyan a Népbolt nevet kapta, de a közszáj hamar jasszosította azt Kantinra. Később, a munkában megfáradt, szomját oltani szándékozó, erőművet üzemeltető és karbantartó törzsközönség körében Koncsos Művek, majd Kislapos néven vált emblematikussá. Gyümölcsös cefrékből nyert tüzes, valamint hűsen habzó jövedéki termékeket lelkesen kortyoló, konstruktív eszmecserékre, szakmai polémiákra ide rendszeresen betérő vendégek dicséretes ragaszkodása és mély tisztelete legendássá tette ezt az enyhhelyet, mely egészen 2015-ig, vagyis közel fél évszázadig megtarthatta eredeti funkcióját.

A belső tér formakultúrája, keresetlen, kedélytelen egyszerűsége, a berendezés szigorú, letisztult funkcionális célszerűsége megrendítő derűtlenséget, puritán koncepciót sejtet, távol tart magától minden okcidentális típusú belsőépítészeti megoldást. Semmi glanc, semmi flanc, semmi ízlésmákony – az akkori szocreál design trend hamisítatlan mintapéldája.

A Népboltot megálmodó, létrehozó és üzemeltető Gyöngyös-Domoszló ÁFÉSZ vezetése józan és pragmatikus gondolkodású, a célközönség igényeit maradéktalanul kielégíteni szándékozó szocialista emberfőkből verbuválódhatott. Szembeötlő és rokonszenves módon, kellő hangsúlyt fektettek a kétféle árukészlet (étel versus ital) arányaira, vagyis tévedhetetlenül ráéreztek a leendő potenciális vásárlóréteg prioritásaira.

Főleg reggelenként, műszakkezdés előtt, a legkurrensebb árucikknek a töményebb koncentráltságú szeszeket is tartalmazó italféleségek számítottak – mintegy szájvíz gyanánt, vagy derű- és étvágyjavító célzattal. (Ó, hol vagyunk még a dolgozó nép életét megkeserítő 1979-es, úgynevezett kilencórás rendelettől, amikor a hatalom szeszélyes önkénye ellehetetlenítette a munkába igyekvő, szocializmust építő munkásosztály – és a vele szövetséges értelmiség! – alkoholos italokhoz való hozzáférését, legalábbis átmenetileg, munkanapokon reggel hattól kilencig!)

Az eredeti archív fotónak köszönhetően, a polcokon láthatni az akkori magyar szeszipar színe-javát, a legnépszerűbb párlatokat, két decis és félliteres kiszerelésben: a csonka gúlába rendezett marhavagdalt konzervek fölött Császárkörte és Kevert nevezetű édes likőröket vélek felfedezni. Miután közömbösen átsiklott tekintetünk a lógó szalámikon, Vegyes gyümölcs és Törköly, alattuk Rum, Hubertus és háromcsillagos Brandy sorakozik. Jobbra fönt Körte és Szilva, alattuk pedig a kádárizmus folyékony oszlopai (copyright UP), az akkori, kifinomultabb ízlésű, mértékadó szeszszerető közönség körében országosan világhírűnek tartott barna címkés Barack és a fekete címkés Cseresznye. És gyanítom, hogy a polcrendszer befejező, sorlezáró látványelem-készletének egyes darabjai sem szintetikus oldószereket tartalmaztak.

Visszaemlékezve, ma is büszke tudattal tölt el, hogy az ott fellelhető portékák uszkve 90,0–93,5%-át honi eredetű és alapanyagú készítmények jelentették. Elhanyagolható mértékben, csupán jelzésértékűen volt jelen a KGST nemzetköziség, egy-egy termék erejéig. Úgymint bolgár szilvabefőtt, lengyel halkonzerv, szovjet ecetes-hagymás ruszli, valamint – kivételesnek mondható, véletlenszerű terminusokban – szovjet fekete kaviár! Igen, kaviár, ez akkoriban nem számított fényűzésnek, a környék falusi boltjaiban is hozzájuthattunk időnként, hol beluga, hol osetra fajtákhoz, igaz, nem 7 forint 20 fillérért, mint a vagdalt marhahúskonzervhez, hanem talán még 21 forint 70 fillért is fizetni kellett érte. (A kültéri fotó is egy ilyen pillanatban készülhetett: nyitás előtt, amikor a szofisztikáltabb kulináliákat favorizáló mikroréteg előre megneszelte, hogy friss, de limitált tételű kaviárszállítmány érkezett – az arcokon honderű, az élet és a szabadság nehéz mámora.)

A fentiek amúgy nem egy talált fotó inspirálta fikciók, nem parttalan képzeletem termékei: élményeim nagyon is valós, megélt reáliákon nyugszanak. 1970 júliusában számtalanszor megfordultam a szóban forgó műintézményben, ugyanis – nyári szünidős diákmunkásként – az erőmű létesítésében résztvevő 22. sz. Állami Építőipari Vállalatnál dolgoztam négy hétig. Hamar megmutatkozott kivételes tehetségem a fix telepítésű betonkeverők karbantartásában (kőműves kalapáccsal kellett leverni az üzemen kívül lévő berendezés fémvázairól a rákötött betont), de csak körülbelül egy hét után bontakoztathattam ki további képességeim tárházát, köszönhetően közvetlen főnökömnek, egy vasbetonszerelő vezetőszakmunkásnak – ő egyengette további, felívelő előmenetelemet. Bizalmas, egyben megtisztelő próbatételekkel küzdhettem meg az elkövetkező időszakban: a meleg nyári napokon elsősorban nekem kellett biztosítanom a brigádtagok biológiai folyadékháztartásának szinten tartását. Mindkét kezemben a Kőbányai sörökkel teli szatyrokkal, fölöttébb ajánlatos volt igyekeznem a Kantin és a munkabázis közötti mintegy 350 méteres távon, hogy a védőital a körülményekhez képest a legoptimálisabb hőfokon és a természetes aromagazdagság sérülése nélkül juthasson az azonnali felhasználókhoz. Fáradhatatlanságom meg is hozta a maga gyümölcsét: amíg én ott voltam, a dolgozók kiegyensúlyozott teljesítmény-készenlétének megőrzése, a munkakedv kondícióinak kedvező temperáltsága maradéktalanul megvalósult, a társadalmilag és népgazdaságilag hasznos munkaidő teljes fesztávjában.