Elek Tamás: Gondolattöredékek az ételábrázolásról

Az ételábrázolás – a táplálék megidézése, illetve az arra való utalás – egyidős a műtárgykészítéssel. Az egyik legelső példa a franciaországi Aquitaine megyében, Dordogne térségében talált „Ősanya, kezében vadjuh szarvval”, amit bátran magyaríthatunk „bőségszarunak”. A leletet i. e. 20 ezer környékére datálják.

Jelen korunkhoz közeledve egyre szélesedő formavilágból és egyre változatosabb üzenethalmazból választhatunk. Az ókort megelőző időszak barlangrajzai és kőfestményei már többnyire felismerhető ennivalót üzennek. A mitológiai ábrázolások közül az egyik legemlékezetesebb Paris gesztusa, amikor egy almával jelöli ki a választott hölgyet. Fontos: az alma a legtökéletesebb geometriai formával, a gömbbel áll közvetlen rokonságban. Vagyis Paris a tökéleteshez közelit ad választottjának, a tökéleteshez közeli megtalálásának reményében – lásd még: „finomat legvalószínűbben a legjobb alapanyagból lehet készíteni”.

A Paradicsom-ábrázolások mindegyike gyönyörű ennivaló gyümölcsök tömegét és levadászni való állatok sokaságát mutatja, bármelyik mesternél nézünk is körül. Csakhogy a kísértés is ennivalóban tárgyiasul, egy alma képében! De még tovább is torzulhat soha nem látott, soha nem tapasztalt gyümölcsökben, gondoljunk csak Hieronymus Bosch A gyönyörök kertje című munkájára (a nyitókép ennek részlete), amiről – egyetértve S. Nagy Katalinnal – ebben a vonatkozásban is éveket lehetne elmélkedni.

A középkori, különösen a németalföldi festészetnek kiemelt témája volt az étkezések megörökítése, illetve ezek bemutatásával szociológiai üzenetek közvetítése. Emlékezzünk a jelenlévők evésének ábrázolására, a nagyobb társaságon belül a kisebb csoportok fókuszba helyezésére, a tálalást és magát az ételfogyasztást bemutató munkákra.

Az előbb említettekhez időben és az előadás módjában is közel áll a legismertebb „utolsó vacsora” ábrázolások megjelenése. Meghatározó pillanat. Ugyanis a „kenyértörés” megragadásakor visszaérünk az alma és/vagy bőségszaru felmutatásának eseményéhez. Az üzenet a tárgyban, az ennivalóban koncentrálódik, amely így kiemelkedik, magasabb értelmet hordoz. Még nem abban az értelemben önállósul, mint majd később egy csendéletben, de – az alkotóval közösen – már itt is az oda vezető gondolati úton indulunk el.

Hosszú időn keresztül külön értelmezési tartományt igényeltek a reneszánsz festészet valamilyen ehető tárgyat bemutató alkotásai. Nem csak az élelmiszerek állapota személyesített meg jót, rosszat, ítéletre várót és már elítéltet, de fontos volt az ábrázolási mezőben elfoglalt helyük, egymáshoz képesti pozíciójuk is. Az asztal szélén álló, vagy részben már billenő elem az ítéletre várást vagy annak közeli eljövetelét, a fénybe fordított hiba már magát a büntetést üzente. A gyümölcs áttetsző bemutatása a tisztaságot, a csonthéjasok jelenléte a megbízhatóságot fejezte ki – hogy csak néhány példát említsünk. Ezek az alkotások azonban, a társadalmi helyzet bemutatásán kívül, minden valós vagy belemagyarázott tartalom mellett is, dekorációs célt szolgáltak elsősorban. A tartalom még nem sokban tért el a kor általánosan rögzült erkölcsi és vallási alapvetéseitől. Az ábrázolásnak alig volt a bevettől eltérő kritikai üzenete, aki nem értette, az is jó ízűen gyönyörködhetett benne.

A XIX. század második felétől az ennivalók ábrázolása is markáns változáson megy keresztül. A kép már nem vallási alapokra építi mondanivalóját. A művész, a konstrukció, „önjáróvá” alakul. Gyakran jelennek meg hétköznapi pillanatok, a csendélet befelé fordul és filozofálni kezd, az élet értelmét keresi, s bármilyen hosszan készül is, a pillanatot igyekszik megragadni. Jussanak eszünkbe példaként Cézanne hagymái, amelyek kicsíráznak a kompozícióban! Átalakulnak, élet és halál határán egyensúlyoznak.