Székelyhidi Zsolt: Világcukor

A nő cukorból
épít világot,
mézváros küszöbén
áll, csodálva báját
belíveinek, ahogy
csurog minden
csiklandó rendben,
csöppenő krémkupolák
alatt, folyódó
fondüfalak metszetén.
Illatos kakaóvajkeret
köt áttetsző vanilinablakot,
majszolható ostya
a tető, hő- és eső-
szigetelésnek
húzódik két-három
édesded lekvárréteg alant.
A beton keksztömb, a járda
marcipán, s mousse
a kék bálna
a nő rétesteraszán.
A csempe narancspiros, törékeny-
süppedős makaróntészta-
massza, a test beleragad,
s tovább élvezhető
arcköz-szájtát módra,
s a cukor, zsupsz, kicsap,
szélén marad
ínyenc ajkak
sziruprúzsainak.

A nő kandírozza-
forgatja férfiját,
édesemnek hívja,
s féli fahéjas
leheletét,
csokoládépasztillát
s mogyorót ültet
nyelve alá,
s az olvadó nugát
illatát kéri, orrához
tartja: férfiját fogja
arcához közel,
s időnként szippant
belőle egyet-egyet,
s dobogja-érzi
az átjáró szerelmet igazán.

Keverek neked
mindennap grillázst,
karamelleid forrón
tartom, forgatom
rajtad, kelesztem!
Válassz engem,
válaszd kuktafiúdul,
akinek a legtöbb
sütnivalója,
legjobban kimunkáltak
simító-dagasztóizmai,
szájában hét varázs-
cukorka szunnyad,
arcíve két grissini
barnára sütve,
sóst, édest
képére formál.
Jegyezz el engem,
te szöszi nő,
egyezz ki velem,
tündérsüteményem,
fügés túrótortával,
krémfranciákkal
övezem öled,
teltkarcsúvá teszlek,
hozzád hízok az ágyban,
kuglófformás hasamon
sütkérezhetsz kedved szerint!
Mit szólsz? Kívánod
olvadó parfétestemet?
A nő cukorfalat
von maga köré,
cukorsüveget ránt,
Zucchero szól a habhűtőből,
s én! Mától
az ő mézének, lisztjének
keverékeként vagyok!