Szigeti Tamás: Pikánymedve

A vadaskertbe a Pagodából indultunk reggelente, a Szöcskével.

Egy ilyen első mondat után nem könnyű elképzelni, hogyan érkezünk a Kantinba, hogyan lesz ebből gasztronómiai tárgyú írás, emlékezés.

Kezdjük a Pagodával. A Bródy Sándor utcában, a Magyar Rádió egykori legendás váróterme volt a Pagoda. Valójában egy leírhatatlan hangulatú, nyüzsgő, bizsergő büfé, találkozóhely volt ez, amelyen keresztül ment mindenki, aki valamelyik stúdióba igyekezett. Ide jöttek egy-egy kávéra, üdítőre, szendvicsre a felvételek szünetében a színművészek, zenészek, itt találkoztak interjúalanyaikkal a riporterek. Előre megbeszélten, vagy akár spontán. Az egyik asztalnál Szabó néni (Gobbi Hilda) gyújtott rá éppen az aznapi sokadik cigarettára, a másiknál Miska bácsi (Padisák Mihály) húzott ki egy újabb levelet ládájából.

És itt volt az ötvenes-hatvanas években az ovisok gyülekezője is. Persze csak azoké, akik olyan szerencsések voltak, hogy a vadaskertbe, a rádió és televízió óvodájába járhattak. Az ugyanis egy földi paradicsom volt (és végre itt az első gasztronómiai vonatkozás)! A Szöcske pedig egy kiszuperált autóbusz volt, amely azért kapta a nevét, mert inkább ugrált, pattogott az úton, mintsem gurult volna, de Árpi bácsi vezetésével reggelente vidáman utaztunk rajta a Hűvösvölgybe, ahol várt minket az óvoda, a Völgy utca és Vadaskerti utca sarkán.

Nagyszerű hely volt az ovi, egy nagy park közepén, kedves óvó nénikkel és óvodástársakkal. Talán csak J. Andrist nem kedveltem igazán. Ő ugyanis – máig feltáratlan okokból – érkezés után minden reggel egy kicsit megvert. De aztán rögtön jött a reggeli, mondjuk vajas zsemle és kakaó. És lehetett repetát is kérni. Gyuri, aki utálta a vajas zsemlét, viszont először hallott a repetáról, rögtön kért is. Nagyon elszomorodott, amikor kapott még egy fél vajas zsemlét. Azt gondolta ugyanis, hogy a repeta végre valami finom étel, és nem olyan, mint az a vacak zsemle…

Önfeledten játszottunk egész nap. Nyáron élveztük a napsütést, fára másztunk, szaladgáltunk, télen szánkóztunk, hógolyóztunk, vagy korcsolyáztunk a fellocsolt teniszpályán.

Amikor eltelt a nap, a Szöcske visszaugrált velünk a városba. Az Astoriánál szálltunk le a buszról, ott vártak minket a szülők. És jöttek a szokásos napi kérdések: mit játszottatok? Nem estél el? Finom volt az ebéd? Ilyenkor elmondtam, hogy miket játszottunk, együtt örültünk, ha nem estem el szaladgálás közben (ha igen, az amúgy is rendesen látszódott a térdemen meg a ruhámon), és általában arról számoltam be, hogy finom volt az ebéd, és mindent meg is ettem.

Egyszer azonban különös lelkesedéssel beszéltem az ebédről.

– Anya, ma nagyon finom volt, és ezentúl ez lesz a kedvenc ételem.

– De mi volt az? – hangzott a kérdés.

– Pikánymedve – válaszoltam rögtön, mintha (szakács)könyvből olvasnám.

– Az meg micsoda?

– Nem tudom, de nagyon finom! – mondtam, és elindultunk a villamosmegállóhoz.

A hét vége felé a mamám gyakran megkérdezte, mi legyen az ebéd vasárnap. Olyankor habozás nélkül rávágtam, hogy pikánymedve, de mivel elmondani nem tudtam, hogy mi az, ezért maradt a rántott csirke, a paprikás krumpli vagy a második számú főkedvenc, a mákos tészta.

Talán az utolsó óvodai évben, ’61-62-ben lehetett, hogy egyszer kisebb társaság jött hozzánk vasárnap ebédre. (Nagyobb nem is igen jöhetett volna a lakótelepi garzonlakásba, amelynek méreteit fedje a jótékony feledés homálya…) Mamám elhatározta, hogy valami nagyon finommal rukkol ki a vendégek előtt. Egész délelőtt készülődött, sürgött-forgott a konyhában (az említett méretek miatta a forgáson kívül más nem is nagyon jöhetett szóba). Én a szobában játszottam a körpályás, NDK-s, Piko villanyvonattal. Talán van még, aki emlékszik rá: egy mozdony, két személykocsi, két laposelem, összefogva tejgumival. Amikor megérkeztek a vendégek, odébb kellett pakolni a pályát, mert az egyetlen szoba egyben az étkező is volt – kellett a hely az asztal kinyitásához.

– Mindjárt kész az ebéd.

– És mi az? – kérdeztem kissé érdektelenül, mert nem szívesen hagytam abba a játékot.

– Vadas – mondta a mamám, és hallható büszkeség volt a hangjában.

– Na, még ez is – gondoltam. – Nem elég, hogy nem játszhatok, de még ráadásul vadas, amiről azt sem tudom, hogy micsoda.

Ímmel-ámmal az asztalhoz ültem. Amikor a szelet hús megjelent a tányéromon, még nem sejtettem semmit. Aztán megérkezett a zsemlegombóc, és mintha egy kicsit gyanakodni kezdtem volna. És amikor a merőkanálból ráöntötték az egészre a sárgás-barnás, pikáns illatú mártást, boldogan kiáltottam fel:

– Pikánymedve!

A képen a legendás Szöcske, óvodásokkal és kísérőikkel. A fotós nevét sajnos nem tudjuk; a képhez Márkusné Németh Erzsébet jóvoltából jutottunk hozzá, aki a szerző egyik ovistársa volt, és az ő papája, Árpi bácsi vezette a buszt…