Zsubori Ervin: Büfé-minimál
A biciklibarát vízparti büfék kínálata általában mértéktartó és letisztult. A zászlóshajó a hekk, mellé színesítőnek egyéb halfélék. Ha „gazdag” akar lenni az étlap, akkor ehhez jöhet még sült tarja, rántott sajt. Köretnek hasábburgonya, esetleg sült zöldség; zárókőnek palacsinta.
Nagyjából ezt hozta az a Duna-parti biciklis büfé is, ahová a hétvégi kerekezés közben tértünk be. A helyet az egykori komphoz vezető meredek lejáró köré pozicionálták; ősfák, alattuk elszórva asztalok, plusz betonozott placc, alighanem eredeti állapotában (talán hatvanas évek). Büféablak, a fából készült festett sorszámhalak a kisvárosi majálisok zsákbamacska-horgászatait idézik, hitelesen. Inkább retró, mint retrófíling. (Ehhez képest az 560-as csapolt sör meglehetősen fölé lő a még jólesőnek, de hideg. A nem kevésbé hűvös almafröccs viszont minden szempontból telitalálat.)
Nem biciklis-álruhás kritikusnak ültünk be, így a konyha átfogó értékelésétől eltekintenék (a kovi ubi például figyelemreméltó volt, de nem lesz belőle törzshely). Az általam választott tétel viszont – füstölt mozzarella roston, hozzá rösti fokhagymás burgonyalángos – rögzítésre méltónak bizonyult, legfőképpen a látvány miatt (az igazság kedvéért: lángosból nem egy jött, hanem három, külön tálcán; a fényképen rögzített kompozíció a szerző leleménye).
Ami a tartalmat illeti, amikor kikértem ezt az összeállítást, a fő szempont az volt, hogy ne hekk legyen; az első jelölt a csirkecomb-saslik lett volna, de még időben kiderült, hogy másnap otthon rántott csirke lesz ebédre, így hirtelen ötlettől vezetve neveztem meg ezt a merész párosítást – hogy haladjon a sor. Nem képzeltem el, hogyan fog kinézni, annál is kevésbé, mert a sült mozzarellák eddig jobbára elkerültek (így azt sem tudom, olyan masszívnak kell-e lennie, mint amilyen volt, de füstös volt, annyi bizonyos). A röstinél gondoltam valamire, de nem pont erre.
Ami jött, az maga a fokozhatatlan minimál. Főétel és köret: két tökéletesen azonos, szabályos forma, két korong, még a méretük és a színük is szinte ugyanolyan. Voltaképpen két illatozó, vöröses-barnás térplasztika, az orosz konstruktivizmus hagyományai szerint megformázva, rusztikus egyenetlenségeik csak még jobban kihangsúlyozzák tovább nem redukálható, filozofikus egyszerűségüket. Nem ábrázolnak, ők maguk a forma – egy tárgy nélküli világ ehető tárgyai.
Mindez kontrasztba állítva a papírtálca két négyzetnyi szögletességével, ahol a rendelkezésükre álló teret lényegében hiánytalanul kitöltő ételblokkok íve elegánsan köszön vissza a lekerekített sarkokon. A tálca redőzöttsége tovább fokozza az anyagszerűséget, a józan megtartó erőt.
Az ikonszerűen stilizált műanyag evőeszközök – kés és villa – a modern technológia jelenlétét mutatják fel, hideg fehérségükkel rámutatva a tojásfehér papírtálca természet-közeliségére. Egyszer használatos mivoltuk a funkcionalitás tárgyilagosságát és a mulandóság érzelmességét egyaránt megidézi.
Alattuk pedig a háttér síkja: az asztal áttetsző üvegje – a részvétlen űr, az opálos végtelen.
