Bábel Antónia: Tyúkhúsleves

Egy több mint harmincéves emlék íze kering a számban, a múlt századból, a múlt ezredből való. Oly réginek tűnik, mintha megvolna százéves is. Egy napsütötte, fehérre meszelt, egyenetlen falú veranda, egy fényesre kopott szúnyoghálós ajtó, egy öreg kéz, egy aranyszínű tyúkhúsleves házi csigatésztával…

Háttal ültem dédimamám szeretett rózsabokrainak, amelyek a zsíros földből pirospozsgásan és dúsan mosolyogtak a világba. Talán már leért a lábam a zöld kisszékről, talán lógattam. Az alacsony, kendős kis öregasszony úgy forgolódott körülöttünk, akár egy tündér. Egy alacsony kis asztalon osztoztunk az édesanyámmal, rajta állt a két fehér, virágmintás tányér, amelyekbe szürke repedéseket rajzolt az idő. Dédimamám tyúkja, a kertből való krumpli, a répa és a zöldség a fűszerekkel együtt olyan tökéletes lágy harmóniává olvadtak össze a régi sparhelton, amely gyermeki lelkembe örökre beleoltotta a húsleves iránti rajongást. Soha olyan sárga zsírfelhőket nem sikerült csalnom a leves felszínére, mint azok voltak. Mintha maga a Nap fürdött volna benne. A sárréti földben termett, vaskosra vágott répa, zöldség még így, csodává lényegülve is roppanós maradt, és a puhára főtt hús egyensúlyozására harapás közben szinte harsogott az ember fogai között. És a részeket összefogó forró, aranysárga, sós lé… a benne játékosan úszkáló csigatészta, amely viszont csak úgy lecsúszott az ember torkán…

Édesanyám mindig felvágta a zöldségféléket, s olyankor nagyot koppant a kanál a tányér alján. Átnéztem a tányérjába. Éppen a taréjjal bíbelődött. Feltörte a fejet. Talán megkóstoltam az agyat, de meghagytam neki ezt a kiváltságot. Én jobb szerettem a lábat, a májat, no meg az omlósra főtt zúzáját. Talán épp délre érkeztünk a busszal. A hajnali indulás ellenére nem vett rajtam erőt a fáradtság, vagy talán felülírta az újdonság erejével ható, egyszerűségében oly nagyszerű falusi környezet. Minden sejtemen úrrá lett a kíváncsiság.

Karcsi nagy-nagybátyám hatvan év körüli kora ellenére legalább oly gyermek volt, mint én magam, kerek négy évemmel. Alig várta, hogy az ebéd végeztével körbevezessen az udvaron. Én nem különben. Látni akartam a szőlőlugast, a földbe süllyesztett, cseréptetős vermet, a hátsó udvart a góréval, a kert végében folyó kanálist, az állatokat, és a kis, fekete, gombszemű Gyümölcs kutyát, aki nagybátyám leghűségesebb csősztársa volt. Nagybátyám remek pajtásnak bizonyult a világ felfedezésében és mindenféle játékban. Miután megkergetett a dúsan termő alma- és körtefák között, a kertből felfelé jövet bogáncsokkal kezdett dobálni. Én sem voltam rest, visszavertem a támadást. Aztán felmérve a túlerőt, egy marék bogánccsal felrohantam a kerten át az első kerítésig, ahol egy fehér, vas bili alá rejtettem a fegyveremet. Amikor közeledett a nagybátyám, előkaptam a muníciót, és amennyire a szúrós tüskék engedték, teljes erőből felé hajítottam őket. Persze nagy nevetés kísérte az egész hadműveletet, amely aztán „Alvás!” felkiáltással véget is ért.

A tisztaszoba nem kimondottan gyereknek való hely volt. Legalábbis nem az önfeledt játék színteréül szolgált, de miután lábaim tudomásul vették, hogy az ágyban kell maradniuk, a szobában honoló csend is igazi élményként hatott. Az ódon berendezés, a barna bútorok egy számomra ismeretlen világot tártak elém. Sosem láttam addig kemencét, de nagy, fehér hasával a képzeletembe lopta magát azonnal. Meg akartam ölelni ezt a megfejthetetlen, nagy kövér lényt! Az ágyam felett lógott érdeklődésem másik tárgya, a kakukkos óra. Úgy vágytam látni a kakukkot! Tudtam, hogy az elmúlt kattanás, az elmúlt pillanat sosem jön vissza, de közelebb visz ahhoz, hogy a kakukk kidugja a fejét. Érzékeim mindent „letapogattak” a szobában. Hosszan figyeltem a toboz formájú óranehezékeket, ahogy alig észrevehetően mozogtak. Szemügyre vettem a nagy ágy feletti képeket, ahol felfedeztem a család legtöbb tagját, de néhányat nem ismertem. Azonban ott volt egy ismerős arc diákkorából, tulajdonosa kint beszélgetett rég nem látott nagymamájával. Anyám képe megnyugtatott, de valamilyen számomra ismeretlen okból a szomorúság vékony cérnaszálát is rátekerte a kis szívemre. A szoba illata átjárta a lelkem, átjárta a sorsom. Gyermek még nem aludt olyan mélyen, mint én akkor. Én magam sem, soha többé. Most is éjjel három óra közeleg, amikor megörökítem az emlékeimet az utókornak. Itt ülök a saját ebédlőmben, elnézem saját, gazdagon berendezett konyhámat, s úgy érzem, a felét bármikor odaadnám, ha még egyszer ehetnék abból a tyúkhúslevesből, ott, a rábéi kis ház verandáján.

Illusztráció: Zsubori Ervin.