Ferber Katalin: Áldott és áldatlan

Évtizedekig tartottak egykori városomban, Budapesten, azok a karácsonyok, amikor tanácstalanul toporogtam otthon, aztán még tanácstalanabbul néztem a lökdösődő embereket a piacon, a boltokban. A karácsony nekem azt jelentette, hogy legalább egy hétig nem tudok senkivel találkozni, minden zárva, huszonnegyedikén korán leállt a tömegközlekedés is, ha valahova elmentem, onnan gyalog kellett hazamennem.

Emlékszem néhány svéd ismerősömre, akik megdöbbentek azon, hogy a karácsonyt ünnepelni kötelező, és akinek nincs kivel, az maradjon otthon, s várja, hogy mindez elmúljon. Nem, idegenek nem mehettek más családi karácsonyára; engem ugyan egyszer meghívtak, de elég gyorsan hazamentem inkább, mert egyetlen egyházi éneket sem tudtam azok közül, melyeket áhítattal fújt minden tagja e kedves családnak.

Két alkalommal nagyon jó volt az AIDS-es betegekkel a kórházban, barátaim egyike két napra volt beosztva karácsonykor, mert neki sem volt családja. A betegekhez senki sem jött, de mi a barátommal és a nővérekkel ajándékokat készítettünk nekik, többségük még mosolygott is, bár tudták, hogy helyzetük reménytelen.

A Japánban eltöltött tizenhét év megszabadított a karácsonyi kizárólagosságtól, mert nekem egyedül ez okozott szomorúságot, nem pedig maga az ünnep. Bár tisztán kereskedelmi célokból megjelentek a karácsonyi feliratok minden áruházban, a nyúlós (elképzelt) karácsonyi zenék, a Kentucky Fried Chicken hálózat rántott csirke-rendelései megugrottak, s a cukrászatok eperrel díszített tejszínhabos piskótatortát kínáltak – ez utóbbi az amerikai megszállás évei alatt lett a „karácsonyi” sütemény az országban.

Hanem a saját, vagyis japán ünnepi készülődés az új esztendőre elbűvölő. Természetesen az is családi ünnep, hiszen a néhány szünnapnak köszönhetően végre együtt lehet a családok minden tagja. A nagy ünnep december 31-e és január elseje. Az ünneplést segíti persze az is, hogy sokan a decemberi fizetésükkel együtt kapják meg az év végi nyereséget (bónuszt), így igazán lehet költekezni. Az év utolsó napján sokan mennek el éjfélkor a buddhista szentélybe, ahol a bejáratánál mindenki háromszor meghúzza az ott levő harang kötelét, összeüti a tenyerét s a legjobbat kívánja magának és szeretteinek a következő évre. A szentélyek udvarán édes forró szakét osztanak mindenkinek. Azon az éjjelen hosszú tésztát (tosikosiszoba) eszünk, hogy hosszú élet várjon ránk. Január elsején pedig, amikor a családtagok végre együtt lehetnek, mindenki édes vagy édesített, csak erre az alkalomra készített ételt eszik, hogy az új év kizárólag jó dolgokat hozzon mindenkinek, keserűség nélkül.

Japánban tehát leszoktam a karácsonyról, vagyis leszoktam a szomorkodásról. Aztán tizenhét év után, 2010-ben, újra Európában voltam decemberben. Tanácstalanul toporogtam a bérelt berlini lakásban, mert semmilyen hatással nem volt rám az ünnepi hangulat. Nem, nem voltam összezavarodva, csak nem értettem, hogy Hirosival, japán férjemmel mit is kellene ünnepelnünk, s főleg hogyan.

Ajukó, Hirosi lánya segített nekünk ebben, mert megérkezett hozzánk Tokióból, és ő még sohasem látott valódi karácsonyfát, sohasem díszítette azt fel a család tagjaival, nem volt karácsonyi koncerten, nem ismerte a szaloncukrot, a bejgliről már nem is beszélve. Nagyszerű karácsonyunk volt vele, s hogy más is értse, ne csak mi ketten Hirosival, úgy sejtem, az emigráció szomorúságát otthonossággá enyhítő képesség a látszólag távoli szokások és hagyományok békés együttléte. Hirosi szereti a bejglit, én pedig soha nem feledkezem el az év utolsó napjának hosszú tésztájáról.

Hogy ez áldott, vagy áldatlan szemlélet-e, azt nem tudom. Nekünk jó, mert el- és befogadó, hisz idegen tőlünk a kizárólagosság. Nálunk voltak már vendégségben „idegenek” is, karácsonykor is, a japán év végén is, és eszünkbe sem jutott, hogy ez másként is lehetne.

Kellemes befogadó ünnepeket barátaimnak, és ismeretleneknek.

Berlin, 2018. december 24.

Vélemény, hozzászólás?