Már az apja is az volt. Gyerekként móka a sütés. Lisztes orrú, fehér ruhás pékinas hajkurássza a legyet, asszonyok törik a pityókát. Még meleg, amikor a kovásztól savanykás illatú tésztához keverik. A kisfiú benyúl a kendő alá a teknőbe, csíp a megkelt csodából. Jóízűen nyalogatja az ujját, nem törődve a kendős nénivel, aki minden alkalommal elmondja: Aztán tovább ne keljen a gyomrodban, te gyerek!

Csattan a tészta az asztalon, a teknőből szakították, és mire a fiú megfordul, már sorakoznak a veknik, érkezik a cipósereg, repkednek a furcsa szavak, kel az újabb adag kenyér. Száll a liszt, hullik, mint télen a hó, pedig nyár van. Harmatos, meleg hajnal. Még a hold simogatja az éjszakát, csak a műhelyben nincs nyoma a csendnek: mókás a búzavilág.

Belép a pék. Ő már sokat dolgozott. Ő keltette életre a kovászt akkor, amikor még mindenki aludt. Most mindenki csendben figyeli, ahogy az ősz hajú, pirospozsgás arcú férfi végigmegy a soron. A fiú is lélegzet-visszafojtva követi. Az apja előveszi vékony pengéjű kését, nézi az első kenyereket. A légy is leszáll, egyenesen a pékinas vállára. Most nem kell félnie.

A pék két ujja közé veszi a pengét, mintha csak ecset lenne. Gyors a mozdulat, gyengéd. Íves, akár a hajnali rigó hangja, ami bekúszik a csendbe. A fiú is összeérinti az ujjait, mintha ő is érintené a pengét, mintha már ő is megejthetné az utolsó metszést. Talán egyszer. Talán egyszer ő is ott lesz mindenki asztalán, mint az apja. Minden ünnepen. Talán egyszer ő is a mindennapok része lesz. Talán. Egyszer.

Ekkor a pék odainti maga mellé a fiát és nyújtja felé a kést. A fiú megtörli a kezét, tétován az ujjai közé veszi a pengét. Érzi a hűs fém érintését, a kopott, fa nyél a tenyerébe simul. Az apja az utolsó vekni felé biccent és a fiú érzi a rá szegeződő tekinteteket, a körülölelő, biztató csendet. Csak a rigó szólal meg ismét, és a keze együtt mozdul a hangjával, lágyan, gyönyörű ívet metszve a lisztes kenyérbe.

Még most is emlékszik az érzésre. Hosszú évtizedek után. Pedig már régen a mindennapok része ő is, aki ott van minden asztalon, minden ünnepen. Ő metszi a kenyereket, ő enged utat a lélegzetnek, őt figyelik a kendős asszonyok, akik talán azt is tudják, hogy minden egyes hajnal utolsó kenyere az apjáé. A falusi pék emlékéé.


Illusztráció: Freepik.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel