A reggeleket mindig a karamell töltötte be, a nagyapám ugyanis minden áldott nap megivott egy csészével. Csak ült a nagy asztalnál, kora hajnalban, gyertya fényénél az újsággal, és a nagyi minden reggel letette elé a karamellt egy darab kaláccsal, kenyérrel. „Tessék, Papa!”

– A kovász a lelke a kenyérnek – intett a teknő felé –, a lángosnak is. Amikor hozzáérek, a lelkét érintem, ő pedig az enyémet. Összefonódunk.

Talán egyszer ő is ott lesz mindenki asztalán, mint az apja. Minden ünnepen.

És akkor végre megszólalt a mama. Megtörölte a szája sarkát a keze ügyében lévő kendőjébe, és csak annyit mondott, „Jó volt!”, majd felhajtotta a maradék kávét is, és folytatta: „Nem baj, hogy az öregnek nem kellett ilyeneket ennie”.

„…a templom után, az akácos végén feltűnt a fehérre meszelt podsztyenás kis ház, előtornáccal, zöld fakerítéssel. Kéményéből még most a nyári melegben is füst gomolygott. – Nagymama kenyeret süt – sóhajtott Misi éhesen.

– Azt hiszem, eleget pihent a tészta – állt fel és húzta ki a köténye zsebéből a konyharuhát. Katalin és Hanna pedig követte a konyhába. / – Már most milyen jó illata van – jegyezte meg a kislány, amikor leemelte a kendőt a vájdlingról. / – Bizony – bólintott Ilonka néni, és elővett egy régi, kopott deszkát, meghintette liszttel, és ráborította a tésztát. – Most pedig megtanítalak, hogyan fonj barheszt.