B. Tomos Hajnal: Isler, avagy maradj pályán!

– Kisasszony kérem, én islert és feketekávét rendeltem.

– De hiszen azt is hoztam.

– Valóban? Én kóstolás után sem ismertem fel ezt a kreációt, pedig ugyancsak jártas vagyok a szakmában. Ezt nevezi maga islernek? Hát kérem, ebbe a glazúrba maguk szemmel láthatóan egy csipetnyi sűrítőanyagot vagy stabilizátort sem tettek. Na jó, lehet benne némi természetes mézga, de azt már régen nem használják a sütőiparban. S aztán nézze csak ezt a csokoládékrémet! Hol vannak belőle a citrátok meg a szorbátok? Hogy képzelik el manapság a krémkészítést antioxidánsok és tartósítószerek nélkül? Ha megenném ezt a szörnyűséget, holnapra kivirulnék mint a légyölő galóca, hiszen egy klasszikus krémes sütemény szavatossági ideje pár óra alatt lejár. Nem beszélve a nyamvadt tésztapárról, melyből valószínű kisajnálták a mesterséges glutént és emulgálószereket, azért olyan vékony, mint a nagyanyám szájpréme.

– De uram, miért mondja mindezt nekem, aki csak a felszolgálásért felelek?

– Hát, szó, ami szó, abban is akad bőven kivetnivaló. Ha netán nem tanulta volna –de mit is mondok, hiszen nyakamat tenném rá, hogy tegnap még varrónő vagy jegyszedő volt valahol –, a csészét mindig a tányér jobb felső széléhez kell helyezni, fülével is jobb felé fordítva. Nos, maga csak úgy lerittyentette elém, mint inas a tízes kulcsot, s aztán én forgassam kedvem szerint a forró csészét. De igaza van, inkább a tulajjal kellett volna eszmét cserélnem, hiszen szegény feje igen tévesen fogja fel a szakmai konkurenciát. Mi az a hét lej, amit maguk egy islerért elkérnek? Ezért a pénzért én egyetlen kuncsaft tányérját sem mosatnám el. Szóval, drága kisasszony, mondja meg a főnökének, hogy ha nem tanul bele sürgősen a piacgazdaságba, úgy kiütik a pályáról, hogy jöhet hozzám sepergetni.