Köböl Vera: Amikor az első kifliből zsömli lett

A sütés akkor lépett be az életembe, amikor anyám elment… Addig alig főztem, alig sütöttem – túl jó dolgom volt. Apám nővére volt a másik anyám, a legtöbbet tőle tanultam. Most is látom, ahogy 30 kilósan, vékony karjaival dagasztja a tésztát a burgonyafánkhoz (amit mi krokettnek hívtunk), és mi lestük, ahogy a fánkocskák sülnek és rohangálnak körbe a lábosban a forró olajban; vagy ahogy fonta a kalácsot, a konyha ragyogott, és annyira jó volt nézni, együtt lenni.

Az első anyátlan karácsonyon megsütöttem a narancsos fonott kalácsomat, amilyet soha többé nem sikerült, a másodikat ki is dobtuk. Sütöttem buktát: olyan lett, mint a beton. Arra a mondatra, hogy „készítsen egy laza (vagy mittudoménmilyen) kelt tésztát, a hideg futkosott a hátamon. Ehhez fel kellett nőnöm. De a lányom és a családom nem maradhatott süteményszag nélkül.

A kaláccsal kezdődött, jött a krokett, a bukta, a sütőben sült burgonyás lángos, a sütemények… aztán kezdtem kevesebbet sütni. Kiflit, kenyeret soha.

Ma, miután kaptam élesztőt, nekiálltam megsütni az első kiflimet, amiből végül olívás zsömli lett. Láttam megkelni, gyönyörű volt. Nem fogom abbahagyni.