Stegbauer Tibor: Spenót a tálcatologatóból

Drága Édesanyám mindkettőnket nagyon szeretett. Engem egy kissé jobban, mint Édesapámat. Ezt abból következtettem ki, hogy apám kedvéért elkészítette a spenótfőzeléket tükörtojással vagy jobb napokon fasírttal, amit mindig frissen (melegen) szervírozott, de nekem megpirított néhány hasáb pityókát is, mert tudta, hogy utálom a spenótot.

Ellenszenvem a spenót iránt akkor alakulhatott ki, mikor egy téli este a tizenegyes petróleumlámpa sárgás fényénél a fuvarozásból grófi módon megélő nagybátyám arról értekezett, hogy a paraj (jelen esetben spenót) nem férfiaknak való eledel, mert őt mindig a nyári baromfiudvarra emlékezteti, ahol a libák mindent össze…, s annyira bepiszkítanak, hogy lépni sem lehet rendesen.

Ezért, mikor hátra küldtek a kertbe, hogy hozzak ,,zöldet” a libáknak, előszeretettel gyérítettem a spenótot, s mindig csak annyit hagytam meg, hogy szüleimnek legyen elég, de nekem már ne maradjon.

Aztán nagyot változott körülöttem a világ. Anyám örökre elment, apám meg nem nősült újra, mert azt mondta, környezetében nem látott jobb asszonyt, mint anyám. S akkor minek?

Apámmal megtanultunk kézzel ruhát mosni, öblögetni, vasalni, sütni, főzni, s a világ előtt rendesen megjelenni. Igaz, spenótot soha nem főztünk, s már libákat sem tartottunk. Apámnak is megcsappant a kedve a spenótevéstől, mert olyant nem tudott főzni, mint néhai anyám.

Na de most kissé vágjunk elébe a történet csattanójának. Eljött az idő, mikor egy fiatalembernek olyan gondolatai támadnak, hogy ha maga keresi meg a mindennapi betevő falathoz szükséges pénzben mérhető anyagiakat, már egyébre is futja. Például divatos cuccok, könyvek, tv, barátok társasága, s etcetera.

Azt is tudnia kell a tisztelt olvasónak, hogy az akkori Hargita megyének két rivális városa volt. Az egyik Székelyudvarhely, a másik meg Csíkszereda. Nekem az utóbbi jutott. Az a város, amelyiknek az udvarhelyiek szerint akkora főtere volt, hogy csak 36-os számú cipőben lehetett megfordulni, a 42-es már beleakadt a szemközti házakba. Tehát itt kezdtem el dolgozni keményen.

Miért keményen? Azért, mert az akkori szocialista alapelvek szerint a fiatalembernek egyéb dolga sincs, mint munkáján keresztül megtanulni a szakmát, s felkészülni azokra az időkre, mikor már ő sem nevezheti magát fiatalembernek, de jönnek újabb fiatalok helyébe, s tudja azokat becsületesen szívatni.

Például: Szól a titkárnő, hogy betelefonált Gábor bácsi, most ellik a kocája, otthon kell maradnia, s szól neked, maradjál vissza még nyolc órát. Aztán Józsi bácsi is telefonál, szántás közben úgy visszarúgott a kanca, hogy teljesen el van mencseredve a képe, s maradj vissza helyette is.

Ekkor jutott eszembe, hogy kell szóljak a főmérnök elvtársnak, engedjen ki a központba, a tálcatologatóba, mert a következő váltás ismét az enyém, de már egy napja mind csak étel jár az eszemben, s a sarki boltban egyéb sincs a polcon, mint só, ecet, makaróni s néhány palack 19%-os mentalikőr. Azt mondta: Kapsz egy félórát jövet-menet!


A tálcatologató a mai Petőfi utcában volt. Arra már nem emlékszem, hogy akkor milyen hazafias megnevezése lehetett. A lényeg, hogy a neoncsövekre ragadt rengeteg légypiszoktól s cigarettafüsttől egészen családiasnak tűnt a környezet. Mintha vízszintes petróleumlámpák világították volna meg a hodályt. Az alumínium tálcákon sem látszott az elkerülhetetlen oxidáció jele. A kasszagép mellett meg halomban álltak a zsömlék. Annyit vehetett az ember, amennyit akart. Nem, mint a boltban, ahol csak egy darab kilós kenyeret adtak két helybéli személynek. Amíg a készlet tartott.

Tehát toltam a tálcát, s néztem a ,,sült makréla zöldségágyon” néven ellágyult produkciót, miközben ő is nézett engem. Aztán a következő melegítőpulton megakadt a szemem egy félarasznyi kolbászon. Ott már ez volt kiírva: ,,Sertéskolbász spenót körítéssel”. Gondoltam, kiemelem a rozsdamentes fémtányért, tálcára teszem, fizetek, s aztán majd a pléhasztalon lehámozom róla a spenótot.

Ember tervez, Isten végez. A kolbászról nem tudtam rendesen lekaparni a zöldet, ami már nem is volt zöld, inkább valami olívzöld sötétszürke. De már nem bírtam. Beleharaptam a kolbászba. Aztán elrestelltem magam, hiszen a kasszánál ülő nő csak engem figyelt. Mást nagyon nem is nézhetett, hiszen rajtam kívül csak két idősebb férfi ült a sarokasztalnál, s ők is szótlanul számolták a kancsó tetején összegyűlt habból kipattanó buborékokat.

Kést és villát kezdtem használni. Aztán a félszáraz zsömle felével végigsimítottam a maradék kolbászt. Most már a zsömléket hívtam játszadozni a tányér szélén, s közben gondom volt rá, hogy körkörös mozdulatokkal a kolbász köré gyűjtsem a spenótot s az rendesen fogyatkozzon is. S a kolbász legyen az utolsó falat. Vagy a spenót?

Ekkor elbőgtem magam. Sós könnyeim által újjáértékelődött a spenótfőzelék.

Ma már spenót nélkül nincs tavasz. De a kasszagépnél ülő termetes nő vajon miért törölgette szemét egy sötét szegélyű zsebkendővel? Csaknem éhes fiát juttattam eszébe?


Illusztráció: Fortepan / Bauer Sándor.

Vélemény, hozzászólás?