Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #14 – Az ezúttal jól sikerült vargabéles meséje
Vannak emberek, akiknek örömük telik abban, hogy a másikat tévedésen kapják, észrevegyék és szóvá tegyék, ha valamit elrontott, rosszul gondol, rosszkor gondol, rosszra gondol… Az nyilván véletlen, hogy én csupa férfit ismerek, aki így működik. Az én férjem is sikeres versenyző volt ezen a terepen, de Á. barátnőm férje méltó ellenfele lett volna, ha rendeznek ilyen vetélkedőt.
Nekem kicsit könnyebb volt így élni: én elrontok, tévedek, rosszul tudom… Így van, igen, néha jól gondolom, jól csinálom, néha rosszul – ilyen vagyok. Mint a legtöbb ember. Megesik, hogy elrontok valamit, és nem szenvedek, ha be kell ismernem. Á. barátnőmmel más a helyzet. Ő ugyanis nem csak törekszik a hibátlan teljesítményre, hanem eleve úgy dolgozik, bármiről legyen is szó. Ahogy egyszer – öniróniával, de azért kicsit komolyan – maga fogalmazott: nem arról van szó, hogy jól vagy kitűnően csinálna mindent, hanem arról, hogy ő úgy csinálja, ahogyan kell. Vagy más szórenddel: úgy kell csinálni, ahogyan ő…
A vargabélest is mindig így csinálta: precízen, pontosan, finoman, ahogy kell. Ez nem tartotta vissza a férjét, V.-t attól, hogy az elkészült étel hibáira rávilágítson (lehetne ropogósabb, kevés benne a túró, kicsit kiszáradt – nem emlékszem, persze, de ilyesmik lehettek), sőt, talán lelkesítette is a feladat: valamilyen hibát találni.
Egy este barátokkal vacsoráztunk náluk, Á. a vargabélest az első fogás után frissen sütötte. Mire kimentem utána a konyhába – hogy egy kicsit kettesben is beszélgessünk –, a vargabéles már szépen felépítve a tepsiben várta, hogy a sütőbe tegyék. Barátnőm kivárta, míg a sütő elég meleg lett, akkor óvatosan megemelte és betolta… volna. Pontosabban, betolni sikerült, de a sütő ajtaját nem lehetett becsukni: nagyobb volt a tepsi, mint a tűzhely mélysége. Értetlenül meredtem rá, ő meg az ájulás határán mondta el, hogy új tepsit vett, a régi már egy kicsit lestrapált volt, ezt most használná először…
Van még itthon réteslap? – kérdeztem. Volt, szerencsére. Akkor kérem szépen, és a régi edényt is. A réteslapok felével kibéleltem a megviselt, de megfelelő méretű edényt, aztán megfogtam az újat – most inkább fordulj el!, figyelmeztettem Á.-t –, és a gyönyörűen felépített vargabélest egy mozdulattal átöntöttem. Hát, kicsit összekeveredett, igen, az eredetileg alul-felül lévő lapok is elvegyültek. Rá a maradék réteslap, olajjal megkentük, és be vele! Á. megesketett, hogy a bentieknek nem mondom el, mi történt; hát persze, hogy nem.
A megfelelő sütés után – én már a helyemen ültem – érkezett a tészta. Szép volt, a tetején megpirultak a réteslapok, a házi sárgabaracklekvár kisebb tányérokban várta. Á. osztott, mindenki nekilátott. Akkor kiáltott fel V., és olyat mondott, ami igazán szokatlan volt tőle. Meg is bánta utóbb, szegény. Na, látod, Á. – mondta –, ez most olyan, amilyennek lennie kell!
Titoktartási fogadalom ide, eskü oda – Á.-ból és belőlem egyszerre tört ki a nevetés. Akkor már persze vallanunk is kellett, meg is tettük. Szegény V.! Egyszer dicsér, akkor is ráfarag.
Illusztráció: Zserbo.com.
