Székely Ervin: Mit ér a kifli, ha havasi
A havasi kifli némi dilemmát okoz a kőttes tíszta szenvedélyes kutatóinak.
A havasi kifli némi dilemmát okoz a kőttes tíszta szenvedélyes kutatóinak.
Ebben az évben bevezettünk egy hathetes ivókúrát is – a kávéval egyszerre főzöm meg reggel, napközben elmegy. Elmegy tőle, állítólag, a tél folyamán a szervezetünkben felhalmozott mérgező anyag is.
Vers, lekvárfőzés közben.
Közben tisztességes, krónikus hedonista módjára már a kora délutáni, tiszta fácánlevesre s az éppen csak megsütött, belül szinte nyers bélszínre gondolok, tejszínes zöldbors mártással, tepsis krumplival, melynek darabkái megannyi arany barnára sült apró párnára emlékeztetnek…
Hibiszkuszként ismerősebb lehet. Ellenszer köhögésre is.
Mutatós, fekete.
Vékony fémből hajlították, így könnyű, nem törik le a csuklóm a kiemelésénél. Igen ám, csakhogy ez a vékony lemez még leejtés nélkül is eldeformálódott, hullámossá vált a pereme.
Szomszédasszonyom a minap egy meggyekkel nyáriasított bejglit adott be, nehogy elfogyjak itt a bikiniszezon elejére. Ez a bejgli visszahozott egy darabot valami örökre elveszettnek hittből, amiért külön hálás vagyok neki.
Megint lehet választani.
Magas tésztát képzeltem, duzzadó pironkodó meggyszemekkel, néhol szemérmes, megpirult, passzív-agresszív diódarabokkal, amik a meggyszemek alatt rejtőzködve várták a mellékszerep adta lehetőségeket.
Olyan ételt akartam készíteni, amiben nincs gyakorlatom, csak halvány emlékeim a gyerekkoromból. Így esett a választásom a gefilte fishre, azaz a töltött halra, ami annak idején nem hiányozhatott az ünnepi asztalról.
Mikor még földjeinket nem sajátította ki a „népi hatalom” (itt persze a kollektivizálásra célzok), nagyszüleim felvittek a Palájra, ahol akkoriban jó félhektárnyi kaszálójuk volt, s ott évente kétszer, ritkábban háromszor „szénát csináltak”.