Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #17 – Anyósom különleges lecsójának meséje
Ennek az egyébként isteni lecsónak egy újabb kiló mínuszt köszönhettem egy több hónapig húzódó betegség végén. Kati néni, az anyósom jót akart, sőt, jót is főzött, csak ő is, én is rosszul mértük fel a helyzetet.
Nem csak a betegség miatt fogytam, tényleg nem is nagyon vágytam semmire, alig ettem bármit is. És eltelt a nyár úgy, hogy nem ettem lecsót – ez azért felháborított. És már gyógyultam is, szóval, mikor Kati néni a kórházba látogatva sokadszor kérdezte meg, hogy mit ennék, szívesen megfőzi, sok „köszönöm, tényleg nem vágyom semmire” után azt feleltem: „egy kis lecsónak nagyon örülnék”. És tényleg nagyon örültem, mikor anyósom legközelebb megérkezett a gyönyörű, illatos, tűzpiros lecsóval – újságpapírral bőven körbecsomagolt befőttesüvegben hozta, még forró volt.
Pista, anyósom férje nagyon szeretett enni – nem akármit, persze. A „valódi”, komoly dolgokat szerette, a kockás abroszos éttermek ételeit. Például pörköltet, szép, egybefüggő, élénkpiros zsírréteggel a tetején… Húslevest (abból a benne főtt húst külön, kicsit megsózva, megpaprikázva), sült húst rezgő zsírréteggel, zsírban pirított krumplit hozzá… Ezért is találtuk családilag viccesnek, mikor Kati néni tálaláskor azt mondta, és gyakran mondta: ne haragudjatok, de Pista nem ehet mást. Hogy mire gondolt, az nem derült ki. Pista talán azért is szerette ezeket az ételeket, mert a 49-es államosításokig egy sikeres kisvendéglője volt, ezzel a klasszikus kínálattal. Vagy fordítva, azért nyitott ilyent, mert szerette a saját kocsmája főztjét enni? Meg kellett volna kérdezzem tőle. Mint ahogy sajnos azt se tudom, hogy anyósom szerette-e az ilyen kosztot, vagy csak a férje iránti, igazán elkötelezett, mély szeretetéből, elismerésére vágyva főzött így.
A kinyitott üvegből isteni illat áradt, szinte megszédültem tőle: nem kolbász volt benne, hanem kis füstöltcsülök-kockák. Anyósom lecsója, mint akkor megtudtam, Pista ízlése és gusztusa szerint úgy indult, hogy először füstölt csülökből készíteni kellett egy jó, sűrű szaftú pörköltet – ez volt az alap, aztán kezdődhetett a lecsó. Nem lecsós pörkölt, hanem pörköltes, sőt füstöltcsülök-pörköltes lecsó volt az üvegben. Hú, ez nagyon jól hangzik, ilyent csinálok majd! – és nekifogtam az evésnek.
Arra nem emlékszem, hogy – két, két és fél hónapi alig-evés után, elszokva a komoly ételektől – mikor, hány villányi isteni lecsó után jöttem rá, hogy ez nem lesz így rendben. Hamar, de nem elég hamar. Bánatosan és mentegetőzve, de leálltam. A lecsó további sorsára nem emlékszem, Kati néni alighanem hazavitte Pistának. Egy biztos, én egy darabig megint nem vágytam enni, egyáltalán, semmit. És még mindig tartozom magamnak (és a családomnak) a füstölt csülkös lecsóval. De ezen a nyáron isten bizony megfőzöm!
Fotó (amely nem füstölcsülök-pörköltes lecsót ábrázol, hanem egy másikat): Gáspár Zsuzsa | Utómunkák: Köböl Vera.
