Lackfi János: Pezsgő

Jókorát taszított a lengőajtón, a farkasordító hidegből kifulladtan beesve perzselőnek érezte a benti száraz levegőt. Hirtelen kiverte a víz, a gallérját eddig jegesen áztató, mellkasára fagyos gyöngyökben kiülő verejték egyszeriben patakokban szakadt róla, érezte, amint az inge eleje, hónalja, háta átnedvesedik, maga előtt látta a térkép-foltokat, olyan országok izzadságos körvonalait, ahol még sose járt, soha nem is fog járni, főként akkor nem, ha most sikerül elkapniuk, ha egyszer s mindenkorra lekapcsolják. Ahogy ez eszébe villant, rögtön gyengülni kezdett, mintha minden tagjából kiszivattyúznák az erőt, legszívesebben egy sarokba omlott volna üveges szemmel, puha rongykupacként, ismerte már ezt a kísértést, ha enged neki, akkor mindennek vége, össze kell szednie magát, összeszedte magát. Lehunyta a szemét, legszívesebben mindenkit félrelökdösve előreszaladt volna ezen a novellán, mert érezte, hogy egy különteremben behűtött pezsgők várakoznak, és a jeges, buborékos kortyoknál most semmire sem vágyott jobban, de tudta jól, hogy minden elbeszélésnek megvan a maga ritmusa, és aki elébe akar vágni az eseményeknek, nagyon könnyen kizuhanhat az irodalomból, és örök keringésre ítéltetik, a megíratlanság terében súlytalanul lebegő űrszemét lesz belőle.

Egy-két tekintet máris megakadt rajta, zilált ruházatán, széteső vonásain, nem csoda, a színház a kifogástalan külleműek, a kisminkeltek és frissen borotváltak közege, egy színházban minden összeszedett, cirádás és működőképes, az utca termékeny káosza után itt a márványpadlótól a stukkózott plafonig minden a helyén, a néző néz, a jegyszedő jegyet szed, a színház színészkedik. Harsány kinézetű nézőre éppúgy semmi szükség, mint művészallűrökkel tüntető pénztárosra vagy éppen süketnéma színészre. Úgyhogy lesz szíves valamit kitalálni, már csak a saját érdekében is, így, ez az, nagyon ügyes, kabát összehúz, lihegést mérsékel, diszkrét félrefordulással orr kifúj.

Megfigyelték már, hogy az orrfújás művelete mintegy varázsütésre láthatatlanná tesz? Nos, akkor jobb, ha eszükbe vésik! Az ellenkező neműek ajzott érdeklődése rögtön megszűnik, a különleges figurákra vadászókat pedig kiábrándítja egy ilyen földhöz ragadt tevékenység. Barátunk talán fél perce sincs, hogy belefogott a kényes műveletbe, máris levált róla egy-két alkalmatlan tekintet. Immár hátat fordított, és a nézőtér felé indult a két papagájszerűen kifestett kis hölgy, akik fejüket vihogó kíváncsisággal összedugva, csitri módra lesték őt az imént. A leplezetlenül és kicsit ijedten bámuló, hajában művirágkoszorút viselő, hercegnőruhás kislány már anyukája selyem nagyestélyijét cibálja, nyilván éhes, szomjas, vécére menne vagy törődést igényel. A biztonsági őr közömbösséget színlelő vadászkutya-tekintete is más célpontot keresett magának, bár időnként visszaváltott az orrfújó alakra, jelezve, hogy az ő éberségét nem lehet csak úgy kijátszani. Az ilyen smasszerok önérzetesek, hiúak sebezhetetlenségükre és szimatukra. Ha egyszer kiderülne, hogy a gyanús elemet nem szúrták ki már jó előre, vagy nem tudták pontosan, milyen módon tegyék ártalmatlanná, egész belső világuk omlana össze.

A sikeres manőver után a jövevény a kassza felé vette útját. Huzamosabban az előcsarnok köztes terében maradni feltűnés nélkül szinte lehetetlen. Megjátszhatta volna, hogy vár valakire, óráját minden percben megnézve, fejét csóválva, újsággal türelmetlenül csapdosva, kesztyűjét fel-le húzogatva, fel-alá járkálva, idegesen ciccegve. Tökéletesen alakíthatta volna ezt a szerepet, de semmi szüksége sem volt szerepre. Mostani szerepe éppen a szereptelenség, a beleolvadás, vagyis esze ágában sem volt átalakulni az Idegesen Várakozó Férfi eleven szobrává. Az ilyen alakokat ugyanis mindenki természetesnek veszi, ám senki nem felejti el egykönnyen. Márpedig ő fel akart szívódni nyomtalanul, mint vízcsepp a forró homokon. Míg a négy-öt sorban álló pepecselését kivárta, volt ideje szemügyre venni az üveglap mögött lapuló plakátokat, és gyorsan ráakadni arra, amit keresett. Habkönnyű vígjáték fergeteges szereposztással, a szerelmi végzet örök tragédiája, egy igaz ember útkeresése a bűn útvesztőiben, valamelyik az ő sztorija is lehetne, nem emlékezett már, melyik, nem is kotorászott utána az agyában, csókolom a kezét, legyen szíves, a Radnai művész úr nevére szóló tiszteletjegyet, nem hagyott itt a Misi? Nahát! Lehet, hogy az Álmos művésznő nevére tették le, tudom, nincsenek olyan jóban mostanában, de így volt megbeszélve, hosszú lenne elmesélni, hadd ne tartsam fel a sort, köszöntem szépen.

Ekkora pofátlanságot senki sem néz ki egy átlagos figurából, igen, most már átlagos figura, jeggyel a kezében, kellemes szórakozást, uram, ahogy a papír behasad az idős hölgy ezüstszínűre lakkozott körme között, az emlékezteti valamire, igazolványokat szaggatott széjjel valaki lakkozott körme között, a kandallóba dobta a fecniket. Talán egy krimiben, talán egy másik életben, talán a sajátjában, amikor az még egy másik ember élete volt, erre nem szeretett gondolni, azzal a másikkal már késő lenne cserélni, nem is biztos, hogy akarna. A saját élete egy ideje valami rossz tucatkrimire hasonlít, amelyet zavarosra álmodik össze az ember nappali élete közömbös szereplőiből. Most mondd meg, rossz klisé ez is, ahogy itt megtorpan a DOHÁNYZÁSRA KIJELÖLT HELY tábla mellett, néhány reszkető kézzel, feszülten cigarettázó figura közelében, tüzet kér, kifújja az első füstöt. Lehunyt szemhéja mögött újra megjelenik a hűvösen gyöngyöző, sárgás ital, cigi és pezsgő, pezsgő és cigi, megint legszívesebben kivetette volna magát a történet ablakán abban a reményben, hogy sikerül bevetődnie abba a bizonyos különterembe, és átvágni a cselekmény gordiuszi csomóját.

Hirtelen összerezzent, fura sercenés és az égett szaru összetéveszthetetlen illata, rögtön a tarkójához kapott, ez meg mi a fene, kezében néhány töredező, elszenesedett hajszál, valami megperzselte a haját, sebesen távolodó sziluett a folyosón, a két másik, idegesen cigarettázó férfi is eltűnt. Zakója zsebébe nyúlva szögletes, hűvös tárgyat talál, öngyújtó, lehet, hogy nem jelent semmit, de nem kizárt, hogy a fémdobozkát szétcsavarozva egy cetlire akadhat, benzinben ázó üzenetre, nagyon is lényeges üzenetre, bármi múlhat rajta, bárkinek az élete, akár az övé is. Ekkor kapcsolta össze a két mozzanatot: az a valaki szélsebesen elsuhant mögötte, öngyújtójával fellobbantott a tarkóján egy tincset, majd zsebébe csempészte a szerkentyűt. Miféle idétlen, suhancos tréfa ez, micsoda pofátlanság! Képtelenség is ugyanakkor! Ha az illető az ő vesztét akarná, ennyiből szíven szúrhatta volna, meg se várva, hogy összerogyjon, nem, ezt vagy jó szándékú figyelmeztetésnek szánták, vagy az idegeire utazik valaki, meggondolatlan reakciót akarnak kiváltani belőle, de hát mi ez az egész, az Isten szerelmére, mi ez?

Elég gyatra darab, aki írta, sosem járhatott a bűn városában, a szagát sem érezte, a bűnnek szaga is van pedig, és bűnnek se hívja senki, csak ügynek, üzletnek, egy-két cuccot be kéne szerezni, mondják. Hol a darabra figyel, hol a nézők arcát vizslatja, csak diszkréten, a krimikben mindig roppant jól jön egy színházi nézőtér, a sorokba rendezett figyelem, az anonim félhomály, idelenn mindenki egyforma, mindenki egyetlen test része, a lényeges dolgok odafenn történnek, a nyílt színen, tarkára mázolva, valószerűtlenül, hát nem ezért imádjuk a színházat? Minden azonnal felbolydul, amint ez az egyensúly megbillen, a legtöbb krimiben lövés dörren a sötét térfélen, széksorok közt zajlik az üldözés, behatárolt térben, sikítozó nézők között, akik nem szerepelni és nem szenvedni jöttek, hanem asszisztálni mások szerepléséhez és színlelt szenvedéséhez. Minden borul, ha a nézőtér figyelmet kér, ha elkezd valószerű valóságként működni, ezért csinálják a rendezők a marhaságaikat, a széksorokat is bevonják a darabba, megtörik a határvonal a színpad szentélye és a főhajó között, most is leözönlik odafentről egy gengszterbandának álcázott színészcsapat, műanyag pisztolyukat a nézőkre szegezve, hadonászva vonulnak kifelé. Senki sem lepődik meg túlzottan, néhányan felnevetnek, egy-két apró sikoly a forma kedvéért. Barátunk elérkezettnek látja a pillanatot, felpattan a helyéről és csatlakozik a színészekhez, előrántja fegyverét, igazi ugyan, de nem tudja senki, filmből tanult módon hadonászik vele ő is, mindenki azt hiszi, csak egy beépített ember, kamuból ült eddig odalenn, szerepére várva.

Sajnálja kicsit, hogy a felöltőjét beadta a ruhatárba, jó kis darab volt, most már nem lesz ideje kivenni, anélkül viszont megfagy odakinn, kénytelen elkapni egy járókelőt, megfenyegetni a fegyverével, és kihámozni a kabátjából, utálja ezt a szerepet, no meg feltűnő is. Jópofa szerep viszont ez a színházi, a valódi üldözők sem mernek felpattanni a nézőtérről, ők tudják, hogy az egyik pisztoly igazi, de amint kiér a folyosóra, futni kezd, belöki az egyik oldalajtót, léptek csattognak a nyomában. Igen, ez a különterem, amelyre annyit vágyakozott már lehunyt szemhéja mögött, frakkos figurák töltögetik az aranyló folyadékot, döbbenten bámulnak rá, nem törődik velük, felkap egy poharat a vágyott itallal, belekortyolna futtában, de kiesik a kezéből, a pohár szétrobban a kövezeten. Csapódik mögötte a lengőajtó, addigra ő az erkélyen jár, kilendül a tűzlépcsőre, keze rádermed a perzselően fagyos vasra, a pezsgő, a pezsgő, ez lüktet a halántékában, bár most kezd vacogni, kezdi nem kívánni a hűvös italt, nincs állomás, nincs megállás, nincs hátország, elmaradoznak a plakátok, habkönnyű komédia, a szenvedély örök harca, egy igaz ember a bűn labirintusában.

Illusztráció: Pixabay.