Petrőczi Éva: Özvegy Clicquot-né pezsgője
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy neves pécsi borász és borkereskedő, a legidősebb Ludwig Károly utódaként igazi pezsgőrajongó volnék. Az azonban tény és való, hogy gyermek- és kamaszkoromat (főleg az utóbbit) úgy át- meg átjárta e sokak kedvence, buborékos luxus-ital illata, mintha magam is Champagne szülötte volnék. Ekkoriban kezdett ugyanis szülővárosomban, Pécsett feltámadni halottaiból a valaha oly híres ottani pezsgőgyártás.
A várost bizony még javában inkább Fünfkirchennek nevezték, amikor 1859-ben Littke Lőrinc megalapította Magyarország második pezsgőgyárát, amelyet 1949-ben egy tollvonással megszüntettek, mint egy tipikusan burzsuj terméket előállító, nemkívánatos céget. Megmaradt azonban a Littke-időkben kiépített Pezsgőház pincerendszere, amely az egész belvárost elárasztotta olykor – különösen szeles időben, s kiváltképp a Szent István téren – aroma-emlékekkel. 1966-ban azután a valaha híres Littke-gyár szerény utóda megnyitotta kapuját, Pannonvin néven, ebből lett az 1990-es években a svéd tulajdonú Pannónia Cézár, majd napjainkra a Cezar Winery. Egy bizonyos, 1968 szilveszterén, a szokásos szovjet „buborékos bor” helyett már pécsi pezsgővel koccinthattunk.
A habzóbor témáját érintő emlékeim között szerepel egy kedves filmjelenet is, a Micsoda nőből, amikor a dúsgazdag üzletember (Richard Gere) pezsgőt (nagyon valószínű, hogy akár éppen Veuve Clicquot-ot!) és földiepret rendel bájos, de meglehetősen „bárdolatlan” alkalmi kísérőjének, aki először gyanakodva kóstolgatja ezt az ínyenceknek való íz-duettet.
De ideje közelítenünk Fabienne Moreau, a neves italtörténész és italszakértő dokumentumregényéhez, amelyben sok esztendő kutatásait igazi életregénnyé színezni az írói fantázia. Moreau asszony egyébként jelenleg a patinás Hennessy konyakcég kulturális örökségének méltó és elhivatott gondozója. Világszerte ismertté vált, franciául 2013-ban megjelent könyvének hősnője az okos, találékony, erős akaratú Madame Clicquot (lánykori nevén: Barbe-Nicole Ponsardin), aki Reimsben született, egy jómódú polgárcsalád sarjaként. 1777-ben, húsz esztendős korában feleségül ment a kezdetben csak vörös- és fehérborral, majd habzóborral is kereskedő François Clicquothoz, házasságuknak nyolc évvel később a férj halála vetett véget.
Az ekkor még csak 28 esztendős fiatalasszony nem adta át magát a gyásznak, a tehetetlen őrlődésnek és lassú elszegényedésnek. Champagne, világhírű francia bor- és pezsgővidék (gondoljunk csak a 17. század végén itt élt Benedek-rendi szerzetesre és pincemesterre, a később az ő emlékére Dom Perignonnak elnevezett nemes itóka atyjára) tevékeny szülötteként, színes fantáziáját és jó szervezőkészségét latba vetve felvirágoztatta férje egykori cégét. Az addigi fehér pezsgő mellett ő vezette be termékeik sorába a rozét, sőt, ő dolgozta ki az üledékek ellen bevetett, modern formában ma is hasznos és használatos „palackforgatás” módszerét.
Munkájában – egész Európát, s különösen Skandináviát, Oroszországot, Lengyelországot és a Baltikumot, de Bécset is meghódítva – két szövetségese volt: Alexandre Fourneaux és Louis Bohre. Érdekes és kedves valóság- és regény-motívum, hogy a cég, s egyben a „vezérpezsgő” neve, a VCP voltaképpen a champagne-i nagyasszony leánykori és asszonynevéből, s a francia „veuve”, azaz özvegy szóból tevődik össze. Az egyetlen általam ismert róla készült festményen már idősödő, zömök, de életteli asszony és segítői erejére nagy szükség volt, hiszen cégét egy történelmi szempontból jócskán feldúlt Európában vitte a csúcsra. Ezért a napóleoni háborúktól a bécsi kongresszusig sok nevezetes esemény helyet kap a regényben, s egy olyan, nagyhatású jelenet is, amelyben Barbe (ahogyan a családban becézték) magának a nagyhatalmú Talleyrand-nak, XVI. Lajos külügyminiszterének tart finoman színpadias borkóstolót:
„Barbe a társaságnak hátat fordítva megragadta az üveget, és energikus mozdulattal kihúzta a dugót. Lassan kitöltötte a bort a jobbján lévő poharak egyikébe. Megint feléjük fordult és a fény felé tartva a poharat, a gyertyák aranyló csillogásában, amelyet kristályfüggők erősítettek fel, szemügyre vette a folyadékot. Beleszagolt a pohárba, a szájához emelte, és finoman belekortyolt. A borkóstolás e három lépését fürgén végezte el, és el is felejtette, hogy figyelik. A hirtelen beállt csendet Talleyrand herceg törte meg teátrális hangnemben.
– Madame, ön olyan, mint egy papnő mise közben. A lelkem és a testem is türelmetlenül várja a champagne-i áldozást.”
Tekintettel arra, hogy a pezsgő sokak szerint afrodiziákum, vagyis a szerelem, a szerelmesek itala, a regényben, ha csak jelzésszerűen is, de felbukkan egy szerelmi szál. A már említett hűséges munkatársnak, Bohnénak köszönhetően még a bécsi kongresszus előtt 10 ezer palack pezsgő jutott ki Oroszországa, ahol ezt a habzó finomságot francia–orosz keveréknyelven így nevezték: „Klikovszkoje”, jól elszlávosítva a Clicquot vezetéknevet. Még Bohne pezsgőcsempészi hőstetténél is romantikusabb azonban az özvegy röpke és illedelmes szerelmi kalandja egy orosz katonatiszttel, bizonyos Fjodor Romanovics Ljukovval, aki megakadályozta, hogy vad és vadul italozó kozákjai kirabolják a Clicquot-pincét.
A lovagias férfi, aki oly sokat tett a híres francia ital oroszországi meghonosításáért, egyben jeles térképész is volt, s – ki tudja, igaz történet, vagy csupán szép legenda – idős korában még egyszer viszontláthatta az akkor már dédanya pezsgő-nagyasszonyt, aki haláláig sikerrel vezette a Moët & Chandon utódvállalatának egyik profiljaként, vezér-ízeként működő cégét. Kettejük történetében, ha igaz volt ez a románc, ha nem, a pezsgő igazán Afrodité italaként működött! A magyarok számára különösen érdekes, hogy ez a csoda-nedű ugyanazokban az országokban lett népszerű, mint a tokaji aszú, amely többek között Katalin cárnő kedves itala volt.
Fabienne Moreau: A pezsgő nagyasszonya – Madame Clicquot titkai. A világ leghíresebb pezsgőgyárának története | Berki Éva fordítása | Cartaphilus Könyvkiadó, 2020 | 224 oldal, 3499 forint. | A nyitóképen Madame Clicquote portréja, amelyet | A fekete-fehér képen a pécsi Pannonvin Pezsgőgyár érlelő pincéje 1967-ben (Fotó: Fortepan / Magyar Hírek folyóirat).
