Gulyás Dénes: Pezsgő a Möll hideg vizében
„Inni édes, inni jó, szemed attól csillogó… Inni kell, higgyed el, boldog csakis így leszel” – énekli Alfréd, Johann Strauss örökéletű remekében, a Denevérben, s pezsgőt bont. Igen, van ebben valami gyönyörű igazság, ha tudjuk, mennyit kell inni, s hol az a határ, amit tilos átlépnünk, mert azon túl már nem boldogít, hanem rombol, pusztít, életet, emberi kapcsolatokat tesz tönkre, és beteggé tesz lélekben, testben.
Kádármester nagyapám boroshordói mellet, már kora gyermekkoromban találkoztam a bor, a hordó, a pince illatával, a mértéktartó és örömöt adó borfogyasztással. Tizennégy éves koromban pedig kénytelen voltam a hajnali keléssel is megismerkedni, hogy fél ötkor elérjem az autóbuszt, ami abba a „tanonciskolába” vitt, ahol – az általános iskolai, nem túl díszes bizonyítvány birtokában, gimnázium helyett – tanulni voltam kénytelen. Valamilyen furcsa automatizmus folytán ez a hajnali ébredés, mint valami kényszer, belém ivódott, kitörölhetetlenül vált életem részévé, s ma sem tudok hajnali öt óránál tovább aludni, akkor sem, ha éjfél után alszom el, s megtehetném, hogy bármeddig lustálkodom.
Első olvasásra sokan talán azt gondolják, milyen szörnyű lehet ez a hajnali kukorékolás. Pedig nem az! A hajnali kert tele van csodákkal. A harmatos fű, a friss hajnalillat, az erdő közelsége és apró neszei, és persze kollégáim, az énekes madarak buzgó skálázása, gyakorlása és koncertje, a hajnali rácsodálkozás, és a hajnali gondolatok cselszövései – mind-mind gyönyörűség.
Nem csak nekem tartogat meglepetést a hajnal, hanem a családomnak is. Igaz, számukra jóval később érik meglepetéssé az én hajnali kószálásom és gondolataim cselszövése. Szokásos karintiai nyaralásunk egyikén, mint rendesen, hajnalban ébredtem, s a Möll partján sétálva jutott eszembe, hogy valamilyen szokatlan ajándékkal lepem meg Judit asszonyt, a feleségemet. Nyolckor reggeli, de addig még van egy kis időm. Első vásárlóként vettem egy üveg jobb pezsgőt az egyik korán nyitó üzletben. A palackot a Möll egyik eldugott öblének habjai közé rejtettem, ahol a sodra nem túl erős, s gondosan körülbástyáztam kisebb-nagyobb kövekkel. Gleccser táplálja, a vize nyáron is hideg. Aztán reggeli a szállodánk, a Sagritzer Wirt teraszán, lábunknál a Möll völgyével, ahová felhallatszik sustorgása. Indult a nap.
Először Lienz, Stadtmarkt, a veronai barátom standja, ahol Itália ízeiből vásárolok, aztán át Olaszországba, közel van, talán negyven kilométer San Candido. Ékszerdoboz főterén megcsap az olasz ristretto illata. Nem is habozunk, gyorsan betérünk egy kávéra oda, ahová Mario Girotti, alias Terence Hill járt kávézni, amikor az Alpesi őrjáratot forgatták. Aztán kicsit tovább, a Lago di Braies magas hegyek koszorúzta partjára. Megkerüljük a tavat. Itt a lépésszámláló a telefonomban már 10 ezer lépést mutat, s még nincs vége. Vissza Lienzbe. A tartós olasz hangulatot megőrzendő, ebéd Alfredónál. Carpaccio di manzo, pizza quattro stagioni, zárásképpen macedonia. Lienz gyönyörű városka, olaszos hangulatú, főterén a Cafe Petrocelli teraszán egy deci prosecco.
Délután csendes pihenő a szállodánkban, Kosztolányi Dezső kötetével. Mindent bevallhatok – ez a címe. Kosztolányit akkor szerettem meg, amikor érettségire készültem, s tételként szerencsémre őt húztam. Aztán a szieszta alvásba csap át. Még érzem, hogy a könyv kicsúszik a kezemből, félálomban a Möllbe rejtett palackra gondolok, remélem nem találta meg valami szomjas vándor.
Én ébredek elsőnek. Még zárás előtt veszek egy kevés füstölt lazacot, két apró műanyag villát és két pezsgős poharat, és jól elrejtem a kocsiban. Judit asszony ébredezik. Indul az esti séta a Möll partján. Közben ügyesen rejtegetem a poharakat és a porció lazacot. Nem veszi észre. Persze, hogy nem, hiszen itt mi másban gyönyörködhetnénk, mint a hegyekben és a rohanó patakban. Sőt, hogy még inkább eltereljem a figyelmét, énekelni kezdem Schubert Schöne Müllerinjéből…. Hová? Wohin?… Ich hört’ ein Bächlein rauschen, wohl aus dem Felsenquell… Mire a dal végére érek, megérkezünk a kora reggel óta hűsölő pezsgőspalack rejtekhelyére.
A Möll hullámai olyanok, mint Schubert dalának zongoraszólama. A rejtekhely közelében lepihenünk egy fenyőfa törzséből ácsolt padra. Aztán megkérdezem, ugye tudod, mit jelent magyarul a szó, Wohin? Hát persze hogy tudja. És miért választottam ezt a dalt? – kérdezem. Ezt már nem tudja. Hát… azért, mert ide jöttünk, ahol rejtőzik valami a habokban. Először azt hiszi, valami gyönyörű kőért nyúlok a vízbe. Aztán durran a pezsgő, előkerülnek a poharak és a lazac… Hát így.
Ilyen sétát és vacsorát kívánok mindenkinek. Évekig rejtettem pezsgőt a Möll vizébe. Második alkalommal már gyanított valamit. Harmadik alkalommal megkérdezte, lehetne-e lazac helyett inkább pármai sonka a pezsgő mellé. Lehetett. Évek múlva megérkeztek az ismeretlen szomjas vándorok, s egy alkalommal előttünk érkeztek a palack rejtekhelyére. Felbontották és szomjukat oltandó, elfogyasztották majdnem az egészet. Abszurd még a gondolat is, hogy valaki pezsgővel oltotta szomját. A pezsgőt, a pezsgőzés szertartását – még ha ilyen szokatlan volt is, mint a miénk – sértette meg ezzel. A maradék két decit, melyet gondosan visszazártak, már nem ittuk meg.
Azóta nem tettem pezsgőt a Möllbe. Szép volt, izgalmas volt, romantikus volt, és mindig emlékezni fogok a Möll partján éveken keresztül elszürcsölt pezsgőre. De nem vagyok sem mérges, sem szomorú, sem sértett. Új meglepetésen töröm a fejem. Ha kitalálom, majd jelentkezem az eredménnyel.
Fotók: Gulyás Dénes családi archívuma.
