Tapasztalataim szerint a nyúlhúst kevesen szeretik, talán azért, mert valahogyan összekapcsolják a húsvéttal. Nekem viszont ezen a bizonyos fűnyírós napon – lecsendesíteni a gyomorkorgást – nyúlhús volt betervezve délutánra.

A kutya kisvártatva – nem lévén szárnya, s egyébként is vacsora után volt már – feladta. Mi viszont még vacsora előtt voltunk, így nekem a kakasról a coq au vin jutott eszembe.

Ma éjjel vadsertésre megyünk – mondta az öreg vadász, aki megtisztelt azzal, hogy mellette ülhettem a magaslesen, az egyik januári, csikorgó hideg éjszakán a Bakonyban.

Először Franciaországban ettem, barátom unszolására. Hosszan ellenálltam ugyan, de az első falat és korty után már sajnáltam, hogy csak harmincévesen találkoztam ezzel az ínyencséggel.

Nehéz megszabadulni a legutóbbi pejsli emlékétől, bár gondolni rá szinte bűn, különösen a szokásos évi szűrések és vizsgálatok alkalmával elhangzó orvosi figyelmeztetésekre emlékezve.

Szalontüdő, vagy pejsli, esetleg pájsli, annak függvényében, hogy a még monarchiás idők kultúrájából táplálkozó dédszülők hogyan ejtették a szalontüdőt németül.

Csak álltam és megigézve bámultam. Ritkán találkoztam ilyen szépséggel. Áradt belőle a természet, az egészség kalandra csábító illata.

Egyszer régen, faluhelyen, lakodalomra késszülő asszonyseregnél láttam, hogy a kacsát konyhakészen, egészben megfőzik. Nem teljesen, de közel teljesen. Utána aprították darabjaira, csak sózták, és be a kemencébe. Emlékezetes csodák kerültek ki onnan.