Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #22 – Ahány zöldség, annyi krém

Ha válaszolnom kellene arra a kérdésre, vajon inkább spórolós vagy pazarló vagyok-e, nem tudnék felelni. Szeretem a jó minőséget; ha épp telik rá, akkor a luxust is; ha nem telik, akkor annak örülök, ami az olcsóban jó vagy érdekes, vagy éppen szórakoztató. Nem szorongok a jövőtől, eddig mindig talpra estem, talán így marad a dolog, gondolom magamban kicsit ostobán.

Azt hiszem, nem számolgatom kínosan a kiadásaimat, és nem emlegetem fel, hogy mi mennyibe került. De használható tárgyat, ruhaneműt, bármit, csak azért, mert lehet jobbat, szebbet kapni, nem teszek félre, nem dobok ki, hanem használom, míg hagyja magát. Lehet, családi, gyerekkori tanult magatartásról van szó – nagymamám, aki nevelt, ha leejtett egy darab kenyeret, miután fölvette, megcsókolta, és ha jól emlékszem, egy gyors, rövid imát is mormolt rá. És persze megettük. Egyáltalán: noha a korszakhoz képest nem voltunk szegények, az ételt nagyon tiszteltük.

Persze lehet, hogy csak úgy magamtól alakult ez ki, a jó ég tudja, de tény: olyan ételt, ami még ehető, nem dobok ki. Egyszerű a helyzet, ha a maradékot, úgy, ahogy van, még meg lehet enni, és normális adag, akkor megeszem, megesszük másnap. Alkalmasint még harmadnap is… De azért itt van a határ – ha még mindig van belőle, akkor lefagyasztom. Akárhogy is, valamit mindig kezdek az önmagában már vagy még nem ehető maradékokkal is: átlényegítem őket valami mássá. (Ami, néha – alkalomadtán, olykor-olykor, egyszer-egyszer – túl sok lesz, így megint keletkezik maradék… de ezekről most inkább nem mesélek.)

Jó pár éve volt, hogy nem tudtam ellenállni a piacon a még nagyon drága, primőr zöldborsónak. Levest csináltam belőle, isteni is volt, de – talán épp a vágyott minőség miatt – a levéhez képest kicsit eltúloztam a borsót. Szóval, miután a tányérokba szép arányosan szétmertem a levet és a zöldségeket, maradt a lábos alján egy-két kanálnyi lében némi zöldborsó és talán néhány darab sárgarépa is. Ahhoz kevés volt, nagyon is kevés, hogy eltegyem, kidobni meg a beidegződés és a horrorisztikus ára miatt sem bírtam volna. Talán egy zöldborsókrém? – gondoltam. Nem ettem még olyant soha, nem is hallottam róla, de ez nem tűnt akadálynak. Botmixer, a kicsi lével együtt az egészet összetörtem, aztán, mert valahogy nem volt „állaga”, beletörtem egy-két kanálnyi vajat. Huh! – nagyon jó lett.

Ennek nyomán aztán enyhe függőség alakult ki bennem: sült, főtt, párolt zöldség nálam nem ússza meg, ha marad belőle, abból krém lesz. A kötőanyag és a fűszerek változnak persze. Van, amelyikbe egy kis majonézt keverek, van, amelyikbe tejfölt; nem elvi alapon teszem, hanem azt használom, ami épp van itthon. Azóta megtanultam, hogy ez nem az én találmányom, létező ételről van szó, bármiből lehet csinálni, csak mások nem a pórias zöldségkrém néven emlegetik, hanem dip a neve, magyarul mártogatós, de lehet kence, esetleg kenőke (ettől a szótól én speciel kiütést kapok). Akárhogy is nevezzük, nem csak kenyérre kenve vagy apróra vágott zöldséggel ehetők ezek a krémek, hanem hidegtálra paradicsomba, tojásba, uborkába vagy paprikába, sütve pedig gombába tölteléknek is pompásak.

Nagyon jól lehet velük játszani. Például, ha többfélét is készít az ember, akkor a színükkel. Pár éve régi kollégákat vártam vacsorára, előételnek zöldségkrémeket terveztem. És mivel némelyikükben igen erős a nemzeti érzés, úgy döntöttem, piros, fehér, zöld lesz a krémek színe. (Bennem is erős a nemzeti érzés, csak nem mondom nagybetűvel azt, hogy magyar, de ez aztán tényleg nagyon másik mese.) A fehér egyszerű volt: fokhagymás, zöldfűszeres túrókrém. A zöld, ha jól emlékszem, zöldborsó volt, de ebben nem vagyok biztos, lehetett spenót is, az is finom. De a piros egyértelmű, mert az megmaradt a családi étlapon, nagy kedvenc lett: kápiakrém. Ismert dolog, de nem tudom, más is azt használja-e fűszernek, amit én ebben a krémben, a szardellát. Az úgy volt, hogy amikor először csináltam (a félbevágott, kimagozott paprikákat héjukkal fölfelé megsütjük, míg csak a héjuk szenes nem lesz, héjukat lehúzzuk, botmixerrel krémesítjük) meghökkentem, hogy a végeredményül kapott és meglepően kevés krém mennyire édes, majdnem, mintha cukrozott lenne. Nem maradhatott így, ezért a vajjal kevert krémbe egy hirtelen támadt ötlettel belekapartam néhány szardellát – és győztem! A szardella kitűnő fűszer, a krémet azóta is esszük, kínáljuk.

Ha jól meggondolom, még nem minden létező zöldségből csináltam krémet, pedig… Egy rakás meglepetés vár még rám. Előttem az élet.


A képeken a szerző kápiapaprikából (piros), karfiolból (fehér) és zöldborsóból (zöld) készült zöldségkrémei láthatók | Fotók: Lelkes Dorottya | Utómunkák: Köböl Vera.

Vélemény, hozzászólás?