Erényi Ágnes: Az első (és utolsó) pogácsa

„Konyhajelmezt öltött / kislányom, Kati, / sütőtudományát / úgy próbálja ki. // Húsz kis pogácsából / csak egy sikerült, / az is furcsán festett, / mikor kikerült. / Botrányos alakja, / rossz fogása volt, / kemény kopogása, / de – pogácsa volt.”

A fenti sorok Nadányi Zoltán Az első pogácsa című versében olvashatók. Azt, hogy engem mi vett rá a pogácsasütésre, amikor nem is szeretem a pogácsát, el sem tudom képzelni. Talán az lehetett a motiváció, hogy volt a hűtőben egy lassan lejáró élesztő még abból a lelkes időszakból, amikor az hittem, a sütés jó móka. Már nem gondolom így.

Azzal kezdődött a kaland, hogy az összevadászott négy receptből kreáltam egy ötödiket – tudom, tudom, ez szigorúan tilos a cukrászguruk szerint –, s lett egy olyan kemény és sűrű tésztám, ami leégette a gyönyörű, piros, valamint nagyon drága KitchenAid robotgépem motorját.

Pogácsa pedig lesz, gondoltam én, s kézzel folytattam a gyúrást. Olyan mennyiségű tésztát sikerült varázsolnom, hogy az nem fért el az apró konyhában, ezért a nagy része most a fagyasztóban vár arra, hogy legközelebb kidobjam. A következő lépés sem volt túl sikeres: nem találtam megfelelően apró szaggatót, csak egy enyhén rozsdás, nagyi-féle virág alakú valamit, amit a linzer közepének kiszúrására használt. Némi csiszolás és fertőtlenítés után használatba vettem, s nem kevesebb ideig, mint 45 percig szurkáltam vele a tésztát.

Egy biztos, megvan a 2023-as újévi fogadalmam: nem fogok pogácsát sütni. És be is tartom.


Pogácsa, fotó: Erényi Ágnes.

Vélemény, hozzászólás?