Ferber Katalin: A tea és a teáskanna

Mi tagadás, három évtizeddel ezelőtt sok illúzió élt bennem egész Kelet-Ázsiáról, különösen Kínáról. Kiváltságos helyzetemnek köszönhetően, amikor felkészült egyetemi tanárként és illúzióktól mentes emberként Kínában lehettem néhány hétig, nem csökkent a rajongásom mindaz iránt, amit ott láttam.

Sok éve tanítottam akkor már Japánban, s talán nem véletlenül, egyszer csak fejembe vettem, hogy az európai „illúziókról”, pontosabban a több évszázadon keresztül igen hatékony valótlanságokról kellene tanítanom. Nem a gyarmatosításról, hanem banalitásokról. A teáról, a porcelánról (amit angolul nem véletlenül neveztek így: china), a selyemről, vagy épp Voltaire leplezetlen rajongásáról a kínai rendszer egésze iránt (holott ő csak kortársai útinaplóit olvasta, sohasem jutott el Kínáig). A korai globalizáció (16–18. század) és az eurocentrikus világmagyarázat lett tehát a félévi órasorozat címe, pontosabban alcíme, mert a cím ez volt: A tea és a teáskanna.

Azt hiszem, nemcsak én emlékszem vissza derűvel arra a félévre, de a csoport minden tagjának is hasonlóan kellemes élményei lehettek. Világtérképekkel kezdtük (volt a Föld lapos eleget akkoriban), Vermeer csodálatos festményeivel folytattuk, melyek mindegyikén legalább egy Ázsiából hozott tárgy volt. A lány gyöngy fülbevalóval (melyet meg is filmesítettek) ezek közül talán a legismertebb. Vermeer Delftben élt, onnan indultak a hajók akkor még sok hónapig tartó ázsiai útjukra, s e hajókon futott be sok, Európában addig ismeretlen tárgy.

Megértettük, hogy a teafű használhatatlanná vált a tengeri úton, mert beszívta a tenger sós illatát, emiatt az európaiak legközelebbi kínai útjukon tárolóedényeket kértek, s így érkezett a porcelán Európába. Felfedeztük, hogy a korabeli uralkodók gazdagsága porcelángyűjteménnyel és igazgyönggyel is kifejezhetővé vált. És persze ott volt még a selyem, a brokát – az udvarhölgyek, hercegek és hercegnők kedvencei. Kína, Japán és Korea exporttermékeiért akkoriban aranyat és ezüstöt kért, ezzel erősítve hazai pénzforgalmának biztonságát.

Nagy Frigyes charlottenburgi palotájában porcelánszobát építtetett. A szászországi fejedelem azonban gazdagabb volt nála, Drezdában ma is nagyobb a kínai és japán porcelánokból álló gyűjtemény, mint Berlinben. E porcelánimportnak köszönhető, továbbá a borsos árának, hogy ma Meissen és a Királyi Porcelán Manufaktúra (KPM) szebbnél szebb tárgyakat készít. (Mindkét manufaktúra évekig csak másolta az ázsiai remekműveket.)

Hanem Kína olyan porcelánt adott el Európának, amely otthon nem volt használatos, nem véletlenül. (Ezért tartott sokáig, amíg Európa saját termékkel állhatott elő.)

Most, a 21. század harmadik évtizedében, a „nyugat” úgy véli, hogy Kína ellopja az innovációkat, kéretlenül terjeszkedik, egyszóval mindazt teszi, amit egykoron a „nyugat” tett vele. Én kitartóan tovább olvasok Kínáról. Meg kell értenem: semmit sem tud a „nyugat” arról (kivéve persze a szakembereket), hogy Kína saját gazdasági-pénzügyi hagyományaira éppúgy támaszkodik, mint annak felismerésére, hogy mindaddig, amíg mi nem ismerjük az ő tudásukat, ők viszont jól ismerik a miénket, a fejlődés lehetősége náluk van, és sajnos nem nálunk.


Illusztráció: Freepik.

Vélemény, hozzászólás?