Petrőczi Éva: Rend a lelke mindennek
Úgy alakult, hogy hamarabb írtam a csak a legendás angol ötórai teákat, s annak filmsorozat-hátterű és -illusztrációjú változatát bemutató, idén megjelent A Hivatalos Downton Abbey ötórai tea szakácskönyv című könyvről (21. Század Kiadó, Budapest, 2022), mint egy évvel korábban megjelent előzményéről és műfaji rokonáról, A hivatalos Downton Abbey szakácskönyvről. Mentségemre legyen mondva, ez utóbbi is – hogy itt megjelent korábbi írásom címét idézzem – Mrs. Patmore birodalma a javából. Olyannyira, hogy az óriási sikerű, járványos izgalmakat csitító filmsorozat-ismétlés élményét felerősítő, most bemutatásra kerülő első kötet recenziós példányához csak nemrég sikerült hozzájutnom.
Persze voltaképpen jól is van ez így, hiszen minden angol étkezés „lelke”, s a nem-angolok zöme számára legélvezhetőbb része éppen az ötórai tea, s esetleg még a reggeli. Az a napindító étkezés, amelynek során még az ezüst, vagy ezüstözött állványon felszolgált forró pirítósok és lekvár-csodák puszta illata is élmény! Érdemes beleolvasnunk az „ötórai teás” kötetből is sokak számára kedves és ismerős producer, Gareth Neame lényegre törő előszavába.
„Az ételek nagy szerepet kaptak a sorozatban, a mindennapos események és különleges alkalmak középpontjában álltak. [S hadd tegyem hozzá mindehhez azt is, hogy sokszor családi konfliktus, válsághelyzet és betegségenyhítő szerepe is volt a családfilm-eposzban egy-egy étkezésnek, vagy különösen szeretett, jó falatnak. P. É.] A nagy, vidéki házak életritmusát az évszakok diktálták, amelyek egyaránt hatással voltak az alagsori és az emeleti ételek kínálára. Egy Downton Abbey-féle birtok szinte teljesen önellátó módon működött és a háztartás számos mindennapi szükségletét biztosította. Annie Gray, az elismert ételtörténész [Mondhatnák így is: a mai Anglia Bornemisza Annája, vagy akár Lénárt Sándora… P. É.] figyelemre méltó munkát végzett, amikor különböző forrásokból felkutatta a Downton Abbey-ben – mind az emeleti nagy ebédlőben, mind az alagsori nyüzsgő konyhában és a személyzeti ebédlőben – látott, valamint a korszakra jellemző és az idő próbáját kiállt ételek receptjeit. Ezeket a korabeli hozzávalókról és szokásokról szóló történelmi jegyzetek egészítik ki, miközben felbecsülhetetlen értékű portrét adnak a kora 20. század étkezési kultúrájáról. A receptek szolgálnak tanúbizonyságul arra, hogy az ételek az élet egyik nagy élvezeti forrását jelentették, és ez Downton Abbey-ben sem volt másképp – sem az alagsorban, sem az emeleten.”
Tekintettel arra, hogy a hatalmas, a tévésorozatot szinte „újrajátszó” receptgyűjtemény anyag egy ismertetésben semmiképpen nem rekonstruálható, úgy döntöttem, hogy a csuklókínzóan súlyos, de generációkat is kiszolgáló papír- és színminőségű, gyönyörű kiállítású kötetből kiválasztom és kommentálom egy abszolút kedvencemet, s ezt követően egy „jaj, csak ezt ne kelljen megkóstolnom” fogást.
Az első a kamaszkorom óta saját találmányként elkészített, nálunk is családi kedvenc szardíniasaláta, amelynek angol változata jóval dúsabb, mint az enyém, hiszen a szardíniához Angliában tojásos dresszinget, mustárt is adnak, továbbá endíviát, vízitormát és kapribogyót, míg én csupán egy kevés vajat dolgozok el egy doboz finom, nem paradicsomos szardíniával, fél citrom levével, apróra vágott metélő, zöld, vagy éppen lila hagymával, fél csokor petrezselyemmel és kevés sóval. A könyv a szardíniasalátát az „elnőiesedett” ebédek sztárjaként emlegeti, ez azonban nem egészen pontos meghatározás, ha arra gondolok, hogy fiúgyermekem már másfél éves korában egy egész porciót magába tömött belőle!
Amitől viszont évtizedek óta borzadok, azok az angol birkahúsból készült fogások, miközben itthon, Magyarországon az illő módon „lefaggyúzott”, kis köménymaggal könnyített bárány- vagy nem túl öreg birkahúst örömmel fogadom és fogyasztom el. A legtöbb Nagy-Britanniában kóstolt, birkából készült ételt számomra úgyszólván ehetetlenné teszi – különösen hidegen, szendvicsekben – a derék „bürgék” egyébként finom húsán „felejtett” faggyú, amelyről nekem első, még diákkori angliai ösztöndíjas időszakom menzafogásai, s ugyanezen a menzán kapott útravalói jutnak az eszembe.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nincsenek – legalábbis az angol szépirodalomból – jóízű emlékeim, például Virginia Woolf Flush című regényéből, amelyben hűséges szobalánya és ápolónője válogatott, könnyű finomságokkal igyekszik megerősíteni a későbbi férje és múzsája, Browning poéta úr megismerése előtt állandóan beteg és gyönge úrnőjét, a költőnőt, Elizabethet, azaz Barrett kisasszonyt.
Száz szónak is egy a vége: „De gustibus non est disputandum!” – tehát kinek-kinek élvezetes böngészést kívánok a nagyon-angol életek, filmjelenetek és a kiváló, életteli, mozgalmas fotókon kis híján megmozduló-megszólaló fő- és mellékszerelők életteli világában. S ismételten: le a szakácssipkával, vagy akár a civil konyhai fejkendővel Annie Gray ételtörténész tudása, a mai konyhák számára is hasznos, sőt, bizonyos receptek esetében egyenesen egészségnevelő kutatói elszántsága, aprólékossága, s ugyanakkor kiváló írói kvalitásai előtt.
Annie Gray: A hivatalos Downton Abbey szakácskönyv | Fordította Hajós Szandra | 21. Század Kiadó, Budapest, 2021 | 263 oldal, 6990 forint | Illusztráció: Freepik.
