Jeszenszky Zsuzsanna: Margherita születése

– Ki kell találnunk valamit, különben tönkremegyünk – mondta Pasquale Brandi, majd az asztalra ejtette az Il Popolo d’Italia 1932. május 21-i számát.

Megint nem olvasott semmi olyasmit, ami kihúzhatta volna nehéz helyzetéből. Engelbert Dolfussról írtak, meg arról, hogy halad a comói Gerendaház építése, amit a fasiszta párt északi székházának szántak.

Giovanni, az öccse csodálkozva nézett rá az asztal túloldaláról.

– A rádióban is mondták, hogy válság van. Majdcsak túléljük valahogyan.

– A rádióban? – visszhangozta Pasquale, hangjából kiérződött a teljes megütközés. – Te előfizettél egy újabb évre?

– Csak 75 lírába került, gondoltam, annyit megér.

– 75 líra – nyögött fel az idősebb testvér fájdalmasan. – Olyan információkért, amiket egyébként is tudunk.

– Én nem tudtam, hogy…

– Mit nem tudtál? Hogy a líra folyamatosan romlik és már alig tudjuk kifizetni az olyan alapvető dolgokat, mint a liszt vagy az olívaolaj? Hogy a paradicsomról már ne is szóljak, mamma mia! Vagy az nem tűnt fel, hogy már csak az öreg Vito és Carmine dolgoznak nálunk, a többieket kénytelen voltam elbocsátani vagy elmentek maguktól, mert nem kaptak fizetést?

– Nem nagyon értek a pénzügyekhez – szúrta közbe Giovanni. – Jobban érzem magam a konyhában.

Pasquale csak legyintett. Tisztában volt vele, hogy a testvére meglehetősen együgyű, de amíg nem említette a rádióelőfizetést, elnézte neki a botlásait. Most azonban betelt a pohár.

Újra ránézett a főkönyvre, lapozgatta egy darabig és a fejét csóválta. Nem. Nem engedhetik meg maguknak a személyzetet. Nincs más hátra, el kell bocsátani az egyszem pincért és a pizzasütőt is. Ketten összesen közel ezer lírát vittek el havonta, pedig vendég alig akadt. Majd Giovanni megsüti azokat a pizzákat, a fia meg felszolgálhatna.

– Majd én beszélek Vitóval és Carminével – mondta Pasquale.

– Miről? – kérdezte a fiatalabb testvér.

– Arról, hogy pár hónapig kisegíted őket a konyhában. Azt mondtad, szívesen foglalkoznál ilyesmivel.

– Hát igen, de…

– Akkor ezt meg is beszéltük – vágta el Pasquale az öccse tiltakozását. – Én intézek továbbra is minden mást, a beszállítást, a könyvelést. Menj, vegyél fel valami konyhába jobban illő öltözéket és kezdhetsz is.

Giovanni végignézett fekete, halszálkás öltönyén és a kényelmes bőrcipőn. Sajnálta volna összelisztezni még úgy is, hogy jó három éve már annak, hogy megvette. Pontosan aznap, amikor a New York-i tőzsde összeomlott. A kalap, amit viselt pedig még régebbi volt, de nem is szándékozott lecserélni, hiszen a feleségétől kapta születésnapjára.

– Nem hoztam másik ruhát – vallotta be Pasqualénak, mikor a bátyja visszatért az irodába.

– Hát, akkor maradj így. Felveszed a foltos kötényt rá, fel sem fog tűnni senkinek, hogy nem vagy igazi pizzasütő.

Giovanni elvörösödött. Nagy levegőt vett, de a bátyja újra belé fojtotta a szót.

– Menj már, üres a pult!

– Megyek – dörmögte Giovanni, aztán még félhangosan hozzátette. – Nem mintha lennének vendégek.

Pasquale dühödt pillantást vetett az öccse hátára, de aztán úgy döntött, nem szól. Giovanninak elvégre igaza volt: tényleg nem akadt betérő, sem nápolyi, sem olasz, de még egy nyamvadt külföldi sem. Pedig ebédidő volt, a Szent Anna templom harangja már bőven elverte a delet. Pasquale előhúzta a mellényzsebéből az óráját. Egészen pontosan egy múlt öt perccel. Úgy döntött, körbenéz a szomszédos utcákban, hogy a konkurenciánál mennyien vannak.

Kilépett a bérházból és útnak indult a via Chiaián a királyi palotával ellentétes irányban. Őfelsége amúgy sem tartózkodott Nápolyban – az apjával, a megboldogult I. Umberto királlyal ellentétben ritkán tette tiszteletét a városban. Nagy kár, pedig a nápolyiak rajongtak az előző uralkodóért és annak feleségéért, Margit királynéért, ahogy a pár is imádott mindent, ami innen származott.

A férfi legnagyobb elkeseredésére, a környékbeli pizzériákban látott azért embereket, főleg az utcai asztaloknál. A Pizzeria da Peppinóból a kifutófiú akkor indult útnak a kézikocsival az acélgyárhoz, ahol a munkások már bizonyára várták az ebédet.

Pasquale úgy döntött, hogy inkább taxiba száll és elviteti magát a Brandi legnagyobb riválisához, a Port’Albához. Mert, amíg a da Peppinóban egy szelet pizzát egy líráért lehetett megvenni, addig a Port’Albában mindez három lírába került. Persze az utóbbi nem is gyári munkásokat szolgált ki, hanem a nápolyi közélet intellektuális krémjét, ahogy a Brandi is maga idejében. Túl régen. Pasquale bízott benne, hogy mostanra ők is a csőd szélén táncolnak.

A Port’Alba nem volt annyira jó helyen, viszonylag távol esett a városközponttól, de közel a kikötőhöz és az olyan, turisták által látogatott helyekhez, mint a Castel d’Ovo vagy a Lungomare.

– Ma che? – kiáltott fel Pasquale meglepetésében, amikor meglátta a Port’Alba előtt tolongó tömeget. A kinti asztalok mind foglaltak voltak, az üveges kézikocsinál is sor állt.

– Megálljunk, uram? – kérdezte a taxisofőr, és némileg lassított, ahogy elhaladt a pizzéria előtt. – Drága hely ugyan, de a pizza egészen kitűnő. Gyakran hozok ide vendégeket.

– Eszébe ne jusson! – válaszolta Pasquale. – Inkább vigyen a Brandihoz.

– Ahogy az úr parancsolja. Bár meg kell mondjam, nem sok jót hallottam róla.

Pasquale levegő után kapkodott felháborodásában. Ez nem mehetett így tovább. A Brandi két évszázada nyitott, a receptek apáról fiúra szálltak, talán egyet kivéve, amit a nagynénje és annak férje, Raffaele Esposito álmodtak meg, pontosan negyvenhárom évvel ezelőtt. Valójában semmi különös nem volt benne, egyszerű paradicsomszósszal, mozzarellával és bazsalikomlevéllel készült, mégis szerették az emberek. Még Umberto király és Margit királyné is, hiszen a maga egyszerűségében is kitűnő volt és az olasz trikolort idézte színeivel.

– Hogy nem jutott ez előbb az eszembe? – gondolta Pasquale.

Amint a Brandihoz értek, már ugrott is ki a kocsiból és rohant az irodába. Giovanni, dolga nem lévén, csodálkozva nézett utána.

– Kitaláltál valamit? – kérdezte.

– Nem is akármit – mondta Pasquale. – Emlékszel Espositóra?

– Hogyne. Maria Giovanna nénénk férje.

– Pontosan. És a Pizza alla Margherita megalkotója.

Giovanni értetlenül pislogott a bátyjára.

– Mi az a Pizza alla Margherita? Mert ha a margaréta virágosra gondolsz, azt mostanában nem készíti senki. Drága a tojás.

– Dehogy arra! Ezt a királynéról nevezte el a nénénk – magyarázta Pasquale. – Három pizzát készítettek az uralkodói párnak. Egyet olajjal, sajttal és bazsalikomlevéllel, a hagyományoknak megfelelően, egyet csicseriborsóval és egy paradicsomos-sajtosat, amihez még tettek bazsalikomlevelet.

– Biztos vagy benne? Hiszen a pizzáknak nincs is nevük – kérdezte Giovanni.

– Hogyne lennék! A köszönőlevelet egyenesen Camillo Galli udvari kamarás küldte – mondta Pasquale, majd papírt és tollat vett elő.

– Nem értem – vallotta be az öccse.

– Ez nem lep meg. De ide nézz!

Pasquale a testvére elé tette a lapot. Giovanni hangosan olvasta:

– „Capodimonte, 1889. június 11. Drága Raffaele Esposito Brandi Úr! Megerősítem, hogy a három pizza specialitás, amelyet ön Őfelsége, a királyné számára készített, nagyon finomnak bizonyult. Az ön legodaadóbb híve, Camillo Galli, a királyi ház udvari kamarása.”

Pasquale elégedetten vigyorgott.

– Nemsokára megtaláljuk ezt a levelet és kitesszük a Brandi falára, hadd lássa mindenki, hogy maga az uralkodó és a felséges királyné is a mi pizzánkat kérte. Meglátod, nemsokára fellendül majd az üzlet, mi pedig híresek leszünk.

– De, ha valaki megtudja, belebukhatunk – mondta az öccse. Nem szerette a csalást.

– Senki nem fogja megtudni – nyugtatgatta Pasquale. – Na, megyek, szerzek egy keretet ennek a mesterműnek és írok az Il Popolo d’Italianak a felfedezésünkről.

Giovanni morgolódva visszaballagott a konyhába. Jobb, ha nem is tud erről az egészről. Még hallotta, ahogy a bátyja halkan fütyörészve beteszi maga után az üzlet ajtaját, mielőtt újra nyakába veszi a várost.

– Méghogy Pizza alla Margherita – morgolódott Giovanni, miközben ügyesen addig dobálta és forgatta a levegőben a tésztát, míg az a megfelelő nagyságúra nyúlt. – Még szerencse, hogy a többinek nem akart nevet adni!

Illusztráció: Pixabay.