Petrőczi Éva: Balatoni nyolcas – nyitány és finálé

Az idei Ünnepi Könyvhét egyik legkeresettebb kiadványa Tóth Gábor Ákos immáron nyolcadik Balaton-könyve, a Balatoni örökség. E kötet, zenei nyelven szólva, egyszerre nyitány és finálé. Az Édesvízi mediterrán, a Szerelmem, Balaton, A világ közepén, a Végtelen nyár és a Mindörökké Balaton felől nézve ennek a bonyolult élethelyzeteket és jó balatoni élet-, étel- és itókaízeket kínáló pentalógiának ez az új kötet minden kétséget kizáróan a nyitánya. Sőt, számos szempontból érzelmi, szociológiai és történelmi kulcsa is. Ha ellenben a későbbi megjelenésű, de korábban játszódó Balatoni Futár és Balatoni menedék felől közelítjük meg, akkor egy trilógia befejező része. Szerzőjük egyaránt az a Tóth Gábor Ákos, akit „a Balaton nagyköveteként” is emlegetnek – az angolok „tavi költői” után szabadon: a mi saját „tavi prózaírónk” –, aki e büszke címen Kellei Györggyel, a Balatonfüreden élő, a magyar tengernél játszódó értelmiségi krimik, s szépírói értékű Veszprémi Napló-jegyzetek és hosszabb írások méltán nagyra becsült szerzőjével osztozhat (aki többek között vele is remek interjút készített nemrégiben).

Visszatérve ezek után a Balatoni örökséghez: ennek lapjain a szerző mesterien alkalmazza a stream of consciousness, vagyis az idősík-váltás módszerét, amelyből korábbi könyveiben is kaphattunk egy-egy falatka kóstolót. Az utóbbi két szót nem véletlenül használom, hiszen a T. G. Á.-féle nyolckötetes Balaton-mozgókönyvtárnak egyik fontos pillére az ízek világa, amelyeknek igazi „fejedelemasszonya” a most teljes önazonosságát feltáró „Rita mama”. Vele legutóbb a Balatoni menedékben mint Auer Ritával, egy szépséges zsidó kisasszonnyal találkozhattunk, aki a köznyelvben Menedéknek tisztelt balatonszépei Csengődi-kúriában a húszas-harmincas években Csengődi Kálmán és legjobb barátja, Tölgyessy Gyula játszópajtása, majd sokáig – a „hitleráj” és a Rákosi-korszak idején – maga is menekültként, voltaképpen örökös élet-tündére volt.

Nos, ez az egykori szép leányzó 1994-ben, fején egy ócska filckalappal, azért kopogtat be a már jócskán gondozásra szoruló Kálmán ugyancsak roggyant kúriájába, hogy nem kevés energiájával az öregúrba, sőt – szép ráadásként – a valaha oly híres szőlőbirtokba is új életet leheljen. A három egykori barát, s még élő családtagjaik kapcsolatát 1956 robbantotta fel, amikor az idősebbik Tölgyessy – a majdani kúria-örökös kanadás magyar, Oaks örökbefogadó apja – elhagyta az országot. Szegény Tölgyessy Gyula a Fertő tavat átúszva (mondom én, vizes könyv ez a javából) először Ausztriában, majd Kanadában kötött ki, a még mindig gyönyörű Rita pedig a Földközi-tengernél, a Côte d’Azur-ön. Látszólag csak úgy, mint magyar származású, jómódú családok gyermekeinek dajkája, au pairje, s közben igazából a felnőtt családtagokról jelentgető kommunista kém.

Az 1994-es évben azonban valóban azért állít be ifjúkora nagyon szeretett Balatonszépéjére, s a szívének nem kevéssé kedves Kálmánhoz (a többi kötet visszaemlékezéseiben „Kálmánom”-hoz), hogy elvállalja mellette az ápoló- és házvezetőnő, s részben birtok-feltámasztó szerepét. Kedves és furfangos írói fogás, hogy az egymást hamar felismerő Kálmán–Rita páros a pletykás – és gyakran sör-, pálinka- és borgőzös – helyiek előtt többnyire magázza egymást, máskor viszont tegeződnek, ezzel a verbális bújócskával térve vissza távoli ifjúságuk idejébe.

Egy szó, mint száz, hogy az ízeket se feledjük, már a regény első harmadában felbukkannak a látszólag „fütyülök én a szőlőre!” magatartást mutató Kálmán ódai magasságokba szárnyaló szavai az ő páratlan boráról (amely, mint tudjuk, nem is sokkal később a Magyarországra visszahonosodott T. G. Oaks – alias Tölgyessy –, valamint kanadai francia felesége, továbbá Rita mama és néhány helyi segítőjük munkája nyomán éri el legendás rangját): „Nem leszek álszent, a páratlan fehérborom [ama legendás Csengődi-féle kéknyelű – P. É.] semmivel össze nem téveszthető, varázsos nedű. Mikor belekortyolsz, a körtés, almás, üde íz mellett szembesülsz azzal, hogy ez egy igencsak testes, magas alkoholtartalmú bor. Ízvilága nem túl bonyolult, inkább rusztikusabb fajták közé tartozik, de nem tolakodó. (…) Borszakértők szerint a titok abban rejlik, hogy a Balaton közelsége meggátolja a nagy hőmérsékleti szélsőségek kialakulását, a széltől védett déli lejtők és a nagy páratartalom pedig mind a mediterrán mikroklíma létrejöttét segítik elő.”

A maximalista Maman Rita azonban nem csak e kishíján megsemmisült szőlőskertet dédelgeti, azonnal gondoskodni kezd Kálmán – csakúgy, mint korábban a sokat betegeskedő Csengődi-nagyapa – finom és gyógyító kosztjáról. „A fűszernövények elég béketűrőek, sikert hoznak, és milyen tökéletes élmény a saját bazsalikomoddal elkészített paradicsomos tészta, amire saját petrezselymet és snidlinget szórsz (…) mint valami végtelenített pozitív életérzés automata.”

Rita, aki már fiatal leányzóként is mesébe illő baracklekváros palacsintákat bűvészkedett a háborút épségben megúszó Kálmánnak és Gyulának, évtizedek múlva is megmarad konyhatündérnek. Olyannyira, hogy gyakran életunt „gazdáját” kicipeli a kis település életigenlő piacára: „Egyikük, talán a főnökasszony, széles karimájú nagy szalmakalapjában hajladozott a gyümölcsös- és zöldséges-rekeszek fölött (…) mintha egy francia filmből csöppent volna ide. (…) Nem szívesen vallottam be magamnak [ezek Kálmán szavai – P. É.], de jóleső látvány volt, ahogy a fekete-lilás padlizsánok lustálkodó rozmárként tornyosulnak egymásra, és még a méhek is udvariasan odébb állnak, amikor az ember válogatni kezd az érettebb gyümölcsökből.”

Ne gondoljuk azonban, hogy a világlátott és életteli öregasszony egy életen át csak a luxuskonyha ás a csúcs-nyersanyagok rajongója volt. Egy évvel az „édes hármas” szétválása előtt, s a kontárul megjavított „Pajtás” hajó tragédiája után, 1955-ben (amikor e sorok írója Pécsett idegenkedve majszolta az édeskés lókolbászt) a három elválaszthatatlan „szerelmetes barát” csípős, de igazi sertéskolbászt falatozott egy füredi büfében: „A kolbász egyébként a szűkös beszerzési lehetőségek tükrében felettébb jóízű volt, és oda ütött, ahová kell. A lagymatag, álcsípős konzumtermékekhez szokott, gyanútlan fogyasztók közül minden bizonnyal akad, aki komoly meglepetést érez, amikor az első falat felrobban a szájában…” Itt be kell vallanom, hogy a két disznóölésünk alkalmával a nagymamám által ízesített, világbajnoki kolbászt – amely nem volt ugyan vadul csípős – nagyon szerettem, de igazi kedvencem a hatvanas években a szelíd, mégis zamatos Globus kolbászkrém volt, amely kortársaimmal együtt most sokaknak nagyon jól esne…

Azt gondolom, a Ritájuk jóvoltából lassan-lassan – főleg levélben, s olykor telefonon – kommunikálni kezdő két valahai jóbarát története sokunk nyarát meg fogja szépíteni, olvassuk bár a magyar tenger, vagy bármely nagy víz partján. Befejezésül és ínycsiklandozásul mégis egy 1995 karácsonyi menüt idézek fel, amely épp olyan költői szépségű, mint a regényben egy közjáték erejéig felbukkanó másik „balatoni emberünk”, Berta Bulcsu idős napjainak felidézése, akinek egyik legkorábbi, s részben „balatonos” szerzői estjét anyám rendezte Pécsett, a Nevelők Háza irodalmi színpadán. De lássuk az életszerető, ízeket bűvölő asszony ünnepi remekét.

„A fázós »nemtudommihezkedjekmagammal« délutánra Rita káposztáslángost irányzott elő. (…) Elnéztem ezt a tüsténkedő idős asszonyt, ahogy összpontosít a serpenyő forró zsírjában táncoló embrió formájú ínyencségekre…” Erről a szokatlan, antropomorf metaforáról óhatatlanul eszembe jut, hogy az egyetlen magzatát spontán vetéléssel elveszejtő Rita mamának milyen érzéke volt az „embrió élethelyzetek” életre dajkálásához. Például, amikor az őket meglátogató, kényes-fényes, ál-elegáns ügyvéd által visszautasított szardíniás zsúrkenyerek halacskáiból – főtt tésztával, fűszerekkel és zöldségekkel – felséges mediterrán vacsorát remekelt.

Élete koronájának azonban mégsem sok ügyes – konyha-, gyümölcsöskert-, befőzés- meg szőlőügyi – mentőötlete, hanem békés halála, csöndes elalvása számít. Kalandos élete ugyanis (jóval túl a nyolcvanon) azt követően hunyt ki, miután az utolsó nagymamai puszikat és betakargatást már kiosztotta tiszteletbeli unokája, „Tidzsé” Oaks kislányának, Bibi Bogyónak. Ezzel a végső elszenderüléssel elnyerve a feloldozást a szerencsére senkit végzetes bajba nem sodró franciaországi „vörös évtizedei” miatti önvád alól.

Tóth Gábor Ákos: Balatoni örökség | 21. Század Kiadó, Budapest, 2023 | 368 oldal, 4990 forint | Nyitóillusztráció: Strandolók a Balatonnál, 1955-ben (Fotó: Fortepan / Tóth Tibor).