Lackfi János: Tengeri éhség, égi fáklyák
Életem legnagyobb konyhai sikere a francia tengerparthoz köthető. Julival és az öt gyerekkel kölcsönkaptunk egy házikót egy jópofa nyaralótelepen. Mintha betonból öntött vécépapírgurigák lennének ezek a kis bungalók, melyeket féloldalasan földbe temettek, és gombakalappal fedtek le. Kaktuszok, döbbenetesen burjánzó leánderek, az aszfaltutak mentén pálmafák. Marha jó helyünk volt, kétszáz méterre a partszegélytől, mely kizárólag a mi üdülőövezetünkhöz tartozott. Kannásbort ittam, na nem a fagyállós fajtából, francia-katalóniai tájjellegű volt, a helyiek lenézték az ilyesmit, éppen fűszeres nyersesége miatt, amelyet én annyira élveztem. Boriváshoz esztergált fakupát vittem itthonról, mint a régiek, akik ivópoharuk nélkül tapodtat se mozdultak. Nem mondom, az üveg hűvössége hiányzott, az antik hangulat viszont kárpótolt érte.
Másfél éves Ágnesünk ijedten barátkozott a tengerrel, mely nyugtalanító módon hol előretört, hol visszahúzódott. Vagyis nem tűnt száz százalékosan megbízható kedélyű társnak. Csont és bőr Simonunk előszeretettel temetkezett a forró homokba, hogy felmelegedjék: egyiptomi múmiának álcázta magát. Mindenki megtalálta a maga játékait. A kajapénzzel kellett spórolni bármi módon, de hát minden közeli bolt arra építette kínálatát és árait, hogy itt az emberek nyaralnak. Mai napig emlékszem a dzsentri-gesztusra, amikor megfinanszíroztam egy horribilis, tizenegy eurós piaci értékű grillcsirkét, hiszen egyszer élünk! Akkor viszont örökké, ahogy a katolikus változat folytatódik.
Egyik délben már nem volt a háznál semmi, pár szem paradicsomot-paprikát-hagymát és némi mirelitborsó-maradékot leszámítva. A kisboltban hirtelen felindulásból beszereztem pár megfizethető bab- és kukoricakonzervet, aztán nekiláttam a kulináris varázslásnak. Nagyjából egybetúrtam, ami csak volt, a velünk utazó cserép bazsalikom leveleit bőségesen adagoltam hozzá, s még a katalán borral is megvadítottam. Valami felvágott képezte a szilárd vázat, mely köré a zöldségmix felépült.
A sikert nem a szakácsmesteri hozzáértés, inkább egy nyelvi huszárvágás hozta meg. A sós fürdő kiéheztette csemeték letelepedtek az asztal köré, és érdeklődve dobták be a kérdést: tulajdonképp ez micsoda? Az adekvát válasz az lett volna: tágan értelmezett lecsó, ám ez a szó vörös posztó volt az ifjúság szemében. Rávágtam hát gyorsan, hogy ez bizony „ratatuj”. Ami ugye a francia lecsó, padlizsánnal gazdagítva, jóllehet utóbbi nem akadt a művemben. A gyereksereg hatalmas étvággyal vetődött rá a „mindentbele”-alkotásra, és a Duna meglehetősen távoli jegén közfelkiáltással szavazták meg a világ legfinomabb ételének.
Csoda volt, hogy egy emberre szabott ösztöndíjamból ki tudunk jönni heten, hogy távoli ismerősök, családtagok egy szóra kölcsönadják nyaralójuk kulcsát, hogy utolsó pillanatban megjött a Toyota mikrobuszra szánt pénz, hogy a teljes ismeretlenben mindenüvé odataláltunk, hogy senkinek nem lett semmi baja.
Meg is akartuk köszönni Szűz Máriának, akihez régóta imádkoztunk, hogy állítson le, ha őrültség ez a körutazás, támogasson, ha javunkra válik. Majd visszafelé benézünk Mariazellbe, ahol letehetjük viszontagságainkat a kegyszobor elé. Juli mesélte, hogy gyerekkorában csodával határos módon kiengedték családját a pokoli kapitalizmus jármában nyögő Ausztriába, és neki nagy élmény volt, hogy belecsöppentek az oroszok kivonulásának emlékére rendezett, egyházi fáklyás menetbe. A háború végén ugyanis imahadjárat indult ezért, és az ország, voltaképp érthetetlen módon, meg is szabadult a derék szovjet barátságtól.
Közben még az Alpokot is bejártuk, ahol nagybátyám sílakása két-háromezer méteres, havas csúcsokra nézett. Éjszaka vécére indulván csak pislogtam, annyira irreális volt ez a hegymonstrum a teraszajtón keresztül: mintha elefántot tartanánk a szobában.
Egyik reggel a gyerekek felől törzsi kántálás hangja szűrődött, laposkúszásban közelítettem meg a terepet. A bennszülöttek körben ültek, egyedül a másfél éves Ágnes állt, mint karmester avagy sámán. Az alapritmust ez adta meg: „lókaka-lókaka, lókaka-lókaka”. Valóban remekül lüktet! Akire Ágnes rámutatott, az a ritmusba változó részt fűzött valahogy így: „úton van a lókaka, lókaka-lókaka… ne lépj bele, lókaka, lókaka-lókaka… esőben ázik a lókaka, lókaka-lókaka… jaj, de büdös a lókaka, lókaka-lókaka…”. És így tovább, végtelenítve. Íme a költészet születésének modellje! Lehet róla többet rizsázni, de felesleges.
Sok kaland után a mariazelli lezárást majdnem elszalasztottuk, eltévedtem a kis osztrák utakon, már-már feladtuk, majd mégiscsak odakeveredtünk, de a stukkóval robbanásig zsúfolt kegytemplomban zárás előtt már csak tíz percet időzhettünk. Találtunk egy kicsi kápolnát, ahol énekelhettünk köszönetképpen, ám egy idő után kintről zeneszó hallatszott, és kiderült, hogy ez épp annak a hálaadó felvonulásnak az estéje, amin Juli tizenkilenc évvel korábban részt vett. Feleségem nem emlékezett a konkrét dátumra, semmit se tudtunk az egészről, mégis pont jó pillanatban értünk oda, amihez még a késésünk is kellett. Az osztrák dalok mellett egy-két magyar szövegű is felzengett a fáklyafényben. Ennél cinkosabb összekacsintást odafentről aligha várhattunk.
Illusztráció: Pixabay, effekt: Kantin.